Fehér zaj (White Noise, 2022)

A fehér zaj egy általában valamilyen zajkeltő generátor által gerjesztett mesterséges hang, mely tartalmazza az amberi fül számára hallható tartományban, plusz tán még afelett és -alatt is az összes hangfrekvenciát. Én először koncerthangmérnökök társaságában találkoztam ezzel a kifejezéssel és az azt takaró hangzással, ők a nagyteljesítményű hangrendszerek finomhangolására használták (ha jól értettem). Mostanában nézem, hogy egyesek alvásproblémák javítására használnak fehérzaj-generátorokat, míg mások ezt óriási baromságnak tartják… Don DeLillo egészen más értelemben használta a “fehér zaj” kifejezést 1985-ös, hasonló című regényében: ő a modern, amerikai társadalomra, s benne hőseire, egy átlagos és tipikus, középosztálybeli, értelmiségi családra ömlő multimediális információözönt, a tévék, rádiók által sugárzott reklámokat, sőt általában a fogyasztás erőltetésére alapuló kapitalista világrendet értette ez alatt – még éppen az internet széleskörű elterjedése előtt.

Nem vagyok biztos abban, hogy eme “kult” státuszú regény filmes adaptálására éppen Noah Baumbach lett volna a legmegfelelőbb opció, de ha így alakult, akkor nézzük ezt a verziót. Baumbach természetesen remek pofa, én (a világ filmközönségének egy részével együtt) bírom szellemes, finoman és okosan pszichologizáló melodrámáit (pl.: Házassági történet, Frances Ha, A tintahal és a bálna), de ez alkalommal azért többről is van itt szó, mint egy midlife crisis-ba és burnout-szindrómába csusszanó negyvenes pár, valamint tinédzser gyermekeinek hétköznapjait megzavaró környezetszennyezési eseményről. A Fehér zaj című film számomra egyik nagy hiányossága éppen az, hogy Baumbach DeLillo könyvében is elsősorban a melodrámát látta meg, a regényben rejlő, ma már inkább valósággá váló disztópiát, a fogyasztói társadalom és a kereskedelmi média maró kritikáját csupán háttérként használta. Szerencsére, ezt a melodramatikus “halál-közeli” élményt megoldja ezúttal is, a tőle megszokott bravúrral, okosan és szellemesen (Greta Gerwig és Adam Driver kettőse adekvát választás, amihez Don Cheadle színes asszisztenciát nyújt). Igen szórakoztató a film ezen rétege, ha szeretjük ezt a Woody Allen felől eredeztethető, off-hollywoodi, független stílust.

Egy másik bajom a filmmel az, hogy Baumbach szerkezetileg nem tér el a regénytől, követi annak fejezetszerű tagolását, ami viszont filmként már kissé nehézkesnek hat, hiába a lineáris cselekményvezetés. Az én ideám irodalmi alkotások filmadaptációval kapcsolatban az, hogy a film elsősorban az irodalmi alapanyag hangvételét, hangulatát idézze meg, természetesen a cselekmény hű követése mellett, de ne legyen csupán illusztráció. Adjon hozzá valami pluszt is, fejtsen fel rejtett jelentéstartalmakat, keressen új hangsúlyokat, de úgy, hogy közben ne vegyen el belőle, mint ahogy ezúttal Baumbach majdnem: valószínűleg érzi ezt ő is, hiszen a filmvégi stáblista alattai áruházi revüjelenet pontosan azt a pikírt, gúnyos, társadalomkritikus hangvételt hozza, amit a film nagy részében elfedett az egyetemi professzor-házaspár élet múlandóságára való rádöbbenését tárgyaló melodráma. Szerencsére, annak azért eléggé vicces.

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.