A csoda (The Wonder, 2022)

“Alulértékeltnek” hirdeti e filmet forgalmazója, a Netflix. Kivételesen mélyen egyetértek ezzel a forgalmazó által legtöbbször indifferens, buta marketingcímkékként megjelentetett ajánlással: valóban nagyobb figyelmet érdemel ez A csoda, mint amit (eddig) kap(ott). Persze, nem könnyű film, elég mélyre ás maga a sztori is, de ahogyan Emma Donoghue többszörösen díjnyertes regényét (a kanadai ír írónő A szoba című regényét korábban már filmre alkalmazták, nem kis sikerrel) adaptáló Sebastián Lelio ezt a nézők elé tárja, az sem nevezhető fiogyasztóbarátnak. Lassú ritmusú, motívumok repetitív ismétlődéséből álló, minimalista filmalkotás ez, csodálatos, Rembrandt és Vermeer festményeit idéző operatőri munkával (Ari Wegner) – egy zavarba ejtően elidegenítő, modern keretbe zárva.

Nem is nagyon értjük az elején, miért kell ezt a XIX. századi történetet egy mai filmstúdióból indítani, üres, l’art pour l’art művészkedésnek tűnhet, talán, amikor a végén visszatérünk ide, akkor válik világossá, mit akart ezzel Lelio. Ha jól sejtem szándékait, általános érvényű tanulságot fogalmazott meg filmjében – így viszont azt kell mondjam, hogy ezt elég didaktikusan sikerült megtennie, hiszen mindez amúgy is benne van a kezdő- és zárójelenet közti, igen mívesen előadott történetben. A nagy ír éhinség után járunk valahol Írország isten háta mögötti vidékén, ahol identitását, nemzetazonosságát a sok áldozattal átélt szenvedések után megtalálni szándékozó írek körében szárnyra kap a katolikus vallás, Istenben remélve a segítséget a fennmaradáshoz – az ekkor nagy és erős Anglia szomszédságában. A katolikus egyház egyik fő marketingeszköze a csoda, ugyebár, és a történet helyszínének vallási előljárói találnak is egy ilyet: egy tanyán, mélyszegénységben élő család tizenéves lánykája már hosszú hetek óta nem eszik, kizárólag mannát, ahogyan ő állítja. Bizottság alakul a csoda vizsgálatára, akik a bizonytást két nővérre, egy katolikus apácára és egy inkább az orvostudományban hívő, gyakorlott ápolónőre bízzák. A két nővér egyenlő arányban felosztja a bizonyításra szánt időszakot, míg azonban az apáca ezt imádkozásra használja, az ápolónő (Florence Pugh) komolyan veszi a munkáját és természetesen rá is jön “a csoda” nyitjára.

Az igazán jó ebben a filmben, hogy ha hagyjuk magunkat menni vele, akkor észrevétlenül igen messze, igen mélyre visz. Például nagyon plasztikusan rámutat a vallásos és a tapasztalatalapú problémamegoldás (de mondhatnák világnézetet is) közötti feloldhatatlan különbségre. Morális értelemben természetesen lehet támadni az ápolónő cselekedeteit, döntéseit minden oldalról, viszont ugyanennyiszer meg is lehet érteni azokat, miközben legalább ugyanennyi mozzanat, dolog és gondolat megdöbbent közben. Érdekes, ahogyan a történetben újra egy anya és gyermeke közötti zsarnoki kapcsolat jelenik itt meg, ahogyan az írónő Donoghue A szoba című regényében/filmjében is, itt azonban ez egy egzakt, leírt történelmi környezetben zajlik a történet, ami még kézzelfoghatóbbá teszi a súlyát. Dramaturgiailag végiggondolt, igényes film ez, talán a szerelmi szál lett kissé lazán beleszőve – nem tudom, ez a könyvben is így van-e, mindenesetre, a végkifejlet szempontjából kihagyhatatlan. Matthew Herbert témájához illőn súlyos, atmoszférikus zenét szerzett ehhez az igényes, szép filmhez.

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.