Az élet, mint nemi úton terjedő halálos betegség (Zycie jako smiertelna choroba przenoszona droga plciowa, 2000) – A gunyoros hangzású cím ellenére ez egy komoly, filozofikus film, persze, ez nyilvánvaló is, ha tudjuk, hogy Krzysztof Zanussi rendezte (aki a címet amúgy egy graffitiről “nyúlta”). Egy meghökkentő “film a filmben” expozíció után egy hatvanas orvos útját kísérjük nyomon, hogyan küzd meg és veszt csatát saját rákbetegségével, hogyan keresi a választ az ebben az életkorban és ebben az állapotban törvényszerűen felmerülő kérdésekre: mi az élet értelme, mi maga az élet, van-e, és ha van, akkor kicsoda isten? Effélék. Szép, okos film, de nem állapít meg, nem mond ki semmi olyat, amit eddig ne mondtak volna ki előtte/utána. 7/10

A kilenc királynő (Nueve reinas, 2000) – A tragikus hirtelenséggel elhunyt argentin rendező, Fabian Bielinsky első filmje ez, melyet egy kisfilmpályázaton nyert nyereményből forgatott le. Igazi kisköltségvetésű krimi, amolyan szélhámosfilm, mely elsősorban a kiválóan megírt forgatókönyvre és a szellemes, pergő dialógusokra épít. A cselekmény tekeredik, csavarodik, mindenki mindenki farkasa, mindenki átver mindenkit. Nincs különösebb üzenete a filmnek, viszont friss és szórakoztat.  8/10

Köszi a csokit! (Merci pour le chocolat, 2000) – A veterán francia Claude Chabrol erősen “hitchcockiánus” családi krimije tanári módon alkalmazza az inkriminált ‘suspense-t’, ráadásul mindvégig egy látszólag békés, decens, jómódú polgári közegben. A Jacques Dutronc (Polonski zongoraművész) által alakított karakter érzelmi motivációival vannak csak gondjaim, különös tekintettel a végkifejletben tanúsított, érthetetlenül fád magatartására… De amúgy kifejezetten szórakoztató film volt. 7/10

Az erő krónikája (Chronicle, 2012) – Kézikamerás tinivígjáték zsánere találkozik Superman-mesével. Elég ötletes kivitelezés a nem túl eredeti ötlethez, valami spiritusz még pislákol is a történetben a film kétharmadáig, a végkifejletre azonban kihuny. Az “energiavételezés” ötlete szimplán gagyi. Amúgy nézhető. 5/10

Az igazság napja (True Crime, 1999) – Clint Eastwood annyira didaktikus ebben a filmben, hogy a végén még a cigarettát is tanító célzattal dobja el, sőt, még rá is tapos (egy utolsót), azonban kétség sem férhet hozzá, hogy az üzenete igaz. Kissé komikus persze, ahogy már így hatvanon túl (amikor e filmet csinálta) is magára osztja a cinikus szexmasina szerepét, de hát, istenem. Kinek a kocsija nagy, kinek a filmje… 😀 A halálbüntetés ellenzése témában azért egy igen hathatós, jó kis mondat… 7/10

Mentalista (The Mentalist – tv sorozat, 2008-) – Szépen csendben egyik kedvencemmé nőtte ki magát ez a krimisorozat, elsősorban Patrick Jane (Simon Baker) pimasz, gunyoros, ám szellemes karakterének, valamint az epizódok szintén vicces cselekményének köszönhetően. A harmadik évad fináléja (valamint az ehhez szorosan kapcsolódó negyedik évad első része – itt tartok éppen) egészen súlyosan jó lett. Összességében: 7/10.

Rango (2011) – Remekbe szabott stílusparódia, egyenrangú alkotás a Volt egyszer egy vadnyugattal és a Nevem Senkivel Gore Verbinski telitalálata, ami azért nagy szám, mert végül is egy 3D animációs családi film. Jó a zenéje és még üzenete (ivóvíz-para) is van – bár a gyerekek nem biztos, hogy fogják a poénok 60-70%-át… 9/10

John Carter (2012) – Edgar Rice Burroughs (pl. Tarzan) általam ismeretlen Mars-béli történeteinek hőse John Carter. Viktoriánus kori kaland, western és elég gyermeteg scifi-mese elemei kevered(het)nek ezekben a történetekben, melynek kezdeteit próbálta megeleveníteni az eddig elsősorban 3D animációban (Wall-E, Egy bogár élete) utazó Andrew Stanton. A látvány OK, a sztori keszekusza és ágasbogas, ami leírva, sok folytatásban talán élvezhető, így kompakt csomagolásban azonban gagyi. Látványmozinak azért elmegy a film, de nagyon nem kell odafigyelni rá – úgy tűnik, ezt Stanton sem akarta igazán. 3/10