Mindig érdekes, ahogyan a múlt nagy despotái, diktátorai, gonoszai megjelennek egy adott nemzet emlékezetében, hogyan módosul megítélésük, hogyan magyarázza tetteiket az éppen fennálló politikai rezsim, s végül is, hogy válik a rettegett gonoszból (másoknak imádott jótevőből) imádott jótevő (másoknak gyűlöletes gonosz), vagy akár csak egyszerű halandó. A társadalmi ítélethozatal (Sztálin és Hitler óta tudjuk jól, milyen) jól bevált eszköze a film, mellyel ügyesen úgy manipuláljuk a verdiktet, ahogyan érdekeink diktálják, feltéve, ha mi ülünk a társadalom csúcsán, a demokratikus(an manipulált) közakaratnak köszönhetően. A legkézenfekvőbb, de legalábbis legbölcsebb, leghumánusabb kinevettetni a lerendszerváltott zsarnokot, ahogyan például Chaplin teszi Hitlerrel, vagy Bacsó Rákosival, ha azonban komolykodunk, ha hitelesek akarunk lenni, ha igazságot keresünk, akkor nagyon belemegyünk az erdőbe, ugyanis igazságból mindig annyi van, ahány ember. A legendák igazsága, avagy mosdassunk szerecsent… Arról nem is szólva, hogy az igazán nagy szemétládák már idejében tényleg mindent elkövetnek, hogy múltjukról, tetteikről a lehető legtöbb tényadatot megsemmisítsenek. Sztálint például sem filmezni, sem fényképezni nem lehetett elölről, csakis hátulról, ansnittben, vagy messziről (mások persze, éppen hogy fürdőztek a nyilvánosságban, mégis vannak, akik meg tudnak mindent magyarázni…).

Tőlünk délre regnált például ez a Tito, aki ráadásul messze nem volt egy egyszerű figura. Partizánként valódi hősként tisztelte népe nagy része, szerbek, horvátok, szlovének, crnagorácok, bosnyákok egyaránt, tán még az albánok is, nálunk azonban a “kapitalisták láncos kutyája” volt, egy személyben testesítette meg a jugoszláv egységet, aminek ismeretesen véres polgárháború lett a vége, halála után. Komoly, tehetséges, elismert, igazán nagyformátumú politikus volt, emellett persze zsarnok is. (Hagyjuk most, hogy ez mennyire szükségszerű, s mennyire nem…) Születését, fiatalkorát már korán legendák közé rejtették (azok 😉 ), a horvát Stanislav Tomic Josef című filmje épp ezt a konteót lovagolja meg, bár nem igazán teljes sikerrel.

A film az első világháborúban játszódik, az osztrák-magyar(szerb, horvát, stb.) hadsereg és a cári orosz hadsereg hadszínterén, ahol egy bizonyos Josef Broz nevű őrmestert, a k.u.k. hadsereg vívóbajnokát halálos lövés éri, ám a háború zűrzavarában iratai, egyenruhája, tehát teljes személyazonossága egy sebesült katonatársához, katonatársára kerül, aztán azt is lelövik, de Broz őrmester virtuális személyisége róla is továbbszáll s tovább, tovább, a hadiszerencse forgásának kénye-kedve szerint… Tomic filmje tehát Tito későbbi marsall származásának körülményeit boncolgatja, aki “hiteles jugoszláv” források szerint vagy osztrák zsidó családból származott, vagy pedig orosz titkosügynök volt, aki kvázi megvette a Josip Broz nevet, egy haldokló monarchista altiszttől. A filmben e kettő ötvöződik más, hasonló ötletekkel, de nem ez a baja.

Az persze szembetűnő, hogy jelenleg kevés nemzet filmesei tudnak annyit a háború valódi, felfoghatatlanul embertelen természetéről, mint a hajdani Jugoszlávia területén alkotók. Tomic filmje is érzékletesen mesél és mutat bestiális brutalitást, s maga a film alapötlete, az egyenruha “személyiségnélkülisége”, illetve hogy gyakorlatilag tök mindegy, hogy hívnak, ha az ellenség egyenruhája van rajtad, akkor halott vagy – a ruha persze cserélhető. De ezzel Jancsó kimerítően foglalkozott már több filmjében is korábban… Persze, nem árt ismételni, főleg nem olyan korban, ahol újra nyeregben érzik magukat a kardcsörtető idióták. Kifejezetten üdítő az a frivol humor is, ahogyan a direkten Sztálinra (a film elején) és Hitlerre (a film végén) asszociáló figura megjelenik egy-egy jelenetben – kár, hogy ez ennyiben is marad. Marko Perkovic (Goran Bregovic után már csak közhelyesnek tűnő) hősies érzeteket keltő, fájdalmas zenéje teljesen más síkra viszi el a filmet. Mi ez akkor? Himnusz? Óda? Szatíra? WTF?

A jelenetek közötti kohézióról csak esetlegesen beszélhetünk. Némelyik, önmagában szinte egy komplett kisjátékfilm, némelyik azonban messze nem. Jellemekről nem beszélhetünk, csak kétdimenziós karakterekről, a sajátos koncepciónak köszönhetően a főalak jellemének fejlődése sem jöhet szóba. Szóval, igencsak felemás, széteső, érdekes, ám mégis igen rossz film ez, érezni benne az ötletet, de a megvalósításban ez sajnos már eltűnik. Mint Josef Broz valódi személyisége… Asanisimasa: 4/10