Ma már talán megmosolyogtató az a szinte barátságos légkör, amelyet ez az 1967-es film megjelenít központi helyszínén, a poros országút mellett fekvő büntetőtáborban. Elsősorban a rabok közötti viszonyokra gondolok, akik szinte kedvesen heccelik egymást és még a domináns brutálarc Bivaly (eredetileg Dragline) is alapvetően egy bumfordi, de szeretni való mackó. Az is szembetűnő, hogy ’67-ben még nem feketékkel és más kifejezetten nem WASP amerikaiakkal van tömve a börtön, nyilván akkor még nem bűnöztek, de ez most maradjon itt csak megjegyzésként, mert elvinné a figyelmünket, a film teljesen másról szól. Még az őrök, a másik oldal sem annyira félelmetes, persze, elsősorban az ezután bemutatott börtönfilmek hosszú sorához képest. Az alkotók szándéka szerint az őröknek már itt is rohadékoknak kell látszaniuk, ma már azonban mosolygunk a foncsorozott napszemüvegben, alulról fényképezve tükröződő, porban kalimpáló rabok látványán, a saját sírgödör megásatásának cinikus aljasságán, a törpe diktátort játszó börtönigazgatón vagy a rabok előírásszerű pitizésén, ezeknél sokkal nagyobb rohadékokat látunk ma már a filmvásznon. A Bilincs és mosoly ennek ellenére tagadhatatlanul fontos film volt korában, de fontos alapesete ma is a börtönfilmeknek, és talán azon túl is.

Tele van például a film olyan remek jelenetekkel, melyek számtalanszor, számtalan formában visszaköszöntek más, és nem is feltétlenül hasonló témájú filmekben: a már említett foncsoros szemüveg-plán, a hosszú, végtelenbe vesző országút mellett tökéletesen értelmetlen munkát végző rabok, a szuperszexi autómosó jelenet, a sírásás… De van tartalma is a filmnek, amely értelmes üzenetet is hordoz, a rab megszökésének primer akcióján felül. Balhés Luke (Paul Newman egyik fontos szerepe) nem csupán egy a rabságból szökni kívánó rab, hanem egy szépívű fejlődésen keresztülmenő lázadófigura, szinte egy archetípus. Luke a film végére a kezdeti, egyszerű heccmesterből kifinomult, őreihez mérten cinikus és okos lázadóvá válik, még akkor is, ha közben többször ebbe majdnem belehal. Nagyformátumú személyiséggé válik, mely az egész közösségre -rabtársaira- is komoly hatással van. Már heccmesterként is példakép, hiszen megmutatja, hogy könnyebb elviselni az elnyomó hatalmat, ha viccet csinálunk belőle, vagy akár csak megpróbáljuk vidáman eltölteni alatta az időt. A hatalomnak azonban tudvalevően, nem sok humorérzéke van, ezért nem árt gondolkodni sem – és akinek humorérzéke van, az valószínűleg nem teljesen hülye, így ésszel és humorral már jó esélye van a győzelemnek. Ugyan meg lehet próbálni nekimenni puszta kézzel és fejjel előre is, de ezt is csak a vicc kedvéért… Newman persze, mai ízlés szerint, kicsit sokat játszik, de azért sármja utánozhatatlan és utolérhetetlen.

Természetesen a film fényképezése parádés (Conrad L. Hall), zenéje markáns (Lalo Schifrin), Stuart Rosenberg rendezése pedig masszívan hozza a klasszikus Hollywood eleganciáját. Mellékszerepekben pedig olyan később ismertté vált arcok, mint Dennis Hopper vagy Harry Dean Stanton. Kicsit porosnak tűnő, szinte vintage hangulatú, de valójában azért nagyon jó film ez még mindig.