Andrew Dominik is egyike azon kortárs filmeseknek, aki szép csöndben, de legalábbis okosan elkerülve a nagy dérrel-dúrral beharangozott, majd halk pukkanással a semmibe foszló “gigamozik” fősodrát, markáns, meglehetős alapossággal végiggondolt, érdekes stációkban bővelkedő életpályát futnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyszerű fazon lenne, hiszen eddig mindhárom filmje megakadt a nézők torkán: a többség, fuldoklott, majd undorral kiköpött, néhányan azonban örömmel csócsálták a régen ízlelt finom falatot, mely ugyan nem adja magát könnyen, rágós, kicsit mócsingos, de ízletes. És ez utóbbi a lényeg.

Első filmje még egy viszonylag hagyományos életrajz volt, egy rendkívüli fazonról, akinek az volt a heppje, hogy kábítószerárusokat gyilkolt (a rendőrség alig titkolt örömére), ráadásul volt annyira “pofátlan, hogy kalandjait meg is írta egy kétkötetes, hamar bestsellerré vált könyvben. Második filmje egy rettenetesen hosszú című film, mellyel mintegy megalkotta a “lírai western” antihősökben és elmélkedő csendekben bővelkedő alműfaját. Ez utóbbi film, az átlagot messze meghaladó hosszával, valamint nem igazán nézőbarát hangvételével létre sem jöhetett volna az egyik főszerep mellett a produceri teendőket is ellátó Brad Pitt hite és kitartása nélkül. E legújabb, Ölni kíméletesen című mozit is Braddel közösen alkotta meg Andrew, s ezzel már azt is elmondtam, hogy szintén egy megosztó alkotással állunk szemben.

Újabb műfaji öszvér született ismét, ezúttal a biztos alapként használatos western-cselekmény a klasszikus film noir gengsztersémáival, valamint Quentin Tarantino és Guy Ritchie trágár vérszimfóniáival, Jim Jarmusch hangulatában ötvöződik homogén eleggyé. Külföldi kritikusok, ahogyan a Jesse James meggyilkolására is rásütötték a nu-western címkét, ide is rögtön kreáltak egyet: neo-noir. Jó, legyen. A film összes szereplője valamilyen rendű, rangú alvilági figura, drogos, kurva, bérgyilkos, fekete kaszinót üzemeltető orgazda, efféle, tehát itt sincs hős, a szó hagyományos értelmében. A minapi, mai gazdasági válság első hónapjait, éppen az amerikai elnökválasztás pillanatait éljük: Barack Obama első ciklusára készül. A történet hangzó hátterét a mindenhol szóló tévé-, illetve rádióadások gazdasági elemzéseinek foszlányai, valamint az elnöki párharc résztvevőinek, Bushnak és Obamának beszédrészletei hallatszanak. Ennek megfelelően, a film is igen minimalista kivitelű, mindvégig New Orléans külvárosának kietlen, lepusztult parkolóiban, üres telkein és raktárvárosaiban játszódik – kopott fakóban fényképezve, ezzel is hangsúlyozva az értéktelenséget, lepukkantságot. A sztori egyszerű, George W. Higgins ’74-es krimije lett “áthangszerelve” a mai korra: egy közepes gengszter élete buliját csinálja meg, amikor két piti junkie-val kiraboltatja a maffia által szervezett illegális kaszinót, úgy, hogy közben egy harmadikra (akinek már volt hasonló bulija) tereli a gyanút. A maffia, tehát a “nagymenők” azonban gyorsan átlátják a kusza helyzetet, és egy higanymodorú bérgyilkost (Pitt) küldenek az ügy “lerendezésére”.

Egzisztencialista nihil keveredik mocskos dumákban az explicit erőszakkal – tűpontos hangulati jelentés az amerikai alvilág mai állapotáról. Hiteles arcok, Pitt mellett Ray Liotta és James Gandolfini, valamint Scoot McNairy és Ben Mendelsohn adják a groteszkségükben igaz karaktereket, akik ugyanúgy megérzik és figyelemmel követik az amerikai gazdaság és politika változásait, mint bárki más, normális ember. Legpontosabban maga a rendező, Andrew Dominik “fogja meg” a filmjét: ha az előbbi egy lassú, country-ballada volt, akkor ez a film egy ütős, mai popsláger. Na jó, mondjuk egy karcosabb, súrolósabb alternatív listán. Asanisimasa: 8/10