Félszemmel olvastam annak idején valahol erről a sorozatról, így csak arra emlékeztem, hogy valami múlt századi angol bűnbandatörténet, valamint hogy Tom Hardy és Cillian Murphy játszik benne, akiket igencsak bírok. Nos, Hardy csak a második évadban jön elő, Murphy viszont abszolút főalakja Birmingham bandájának, vagyis a valóságban is hasonló szituációban létezett Peaky Blindersnek (akik egy XIX. század végi utcai banda voltak, bár jóval kisebb stílűek, mint amit e történetben látunk). Bár Murphy finoman metszett porcelánképe igen nehezen passzol egy világháborút megjárt hősből a füstös, mocskos, rozsdás, olajos sárban fürdő birminghami munkásnegyedek teljhatalmú urává avanzsált maffiózóról meglévő előítéleteinkhez, a végére mégis akkora formátumú, olyan összetett jellemű pszichopata (gaz)embert formál, hogy arra nem lehet panasz.

Steven Knight sorozat-kreátor érezhetően tuti dolgot talált ki. A nagyívű maffia-család tablók jól ismert vázát ezúttal egy eddig (e műfajban) kevéssé használt környezetbe, az óriási angol iparvidékek nyomorúságos munkáslakótelepeinek környezetébe helyezte, ami egy igen izgalmas terep, főleg az volt 1919-ben, amikor a történet kezdődött. Alig van vége az első világháborúnak, teljes erővel zakatol az újjáépítés motorja, tombol a háborús recesszióból éledő kapitalizmus és öntudatára ébred a munkásság is (Oroszországban éppen lezajlott a Nagy Okt. Szoc.Forr.). Közben a szomszédos ír sziget is szabadságharcba kezd, melynek az IRA már akkoriban is az eszközökben nem válogató élharcosa volt. A munkásság csekélyke bérét a kocsmában, illetve a szerencsejátékok bukmékereinél hagyta, ismerős képlet, nincs új ma sem a nap alatt. Értelemszerűen, a szervezett bűnözés e két területre koncentrál, ki-kikacsintva a klasszikusokra, a prostitúcióra, rablásra, orgazdaságra és más effélékre. E társadalmi-gazdasági mixet színesíti a lóverseny-üzletágban érdekelt helyi cigányok, az ócó kínai boltosok jelenléte. Összevont, bozontos szemöldöke mögül pedig igazi nagy, ráadásul önző, dölyfös és arrogáns nagy Testvérként figyel a hatalom, sőt, néha oda is csap.

A birminghami Shelby-család sagája mintha Coppola Keresztapájának családcentrikus melodrámájából, a Scorsese-féle New York bandáinak rusztikus, bumfordi brutalizmusából, a Boardwalk Empire üzleti modelljéből lenne összevágva, mégis egységes egész, túl is mutat az idézett példákon. Tapintható a kreatív koncepcióban rejlő ötlet, hallom a stílusosan, ízes dialektusban megírt dialógokat, látom a karakteres figurákat és érezni a történet súlyát. A hat évadon és huszonéven átívelő cselekményt elmesélő rendezés, a bravúrosan alapos, részletgazdag karakterépítés első pillantásra tán kicsit zavarja az anakronisztikus zeneválasztás. Én nagy rajongója vagyok Nick Cave-nek, Tom Waitsnek is, de hogy ezek, valamint a White Stripes és más poszt-Led Zeppelin bandák szétcsapott rockzenéje fesse alá ezt a százéves történetet? Nagyon merész, nagyon punkos húzás, szokni kell. De ha ráérzünk a széria ritmusára, hangvételére, a markáns stílusra, a furcsa hajviseletre (amit a sorozat első évadaiban utánozni is kezdték Angliában, míg fel nem lettek világosítva arról, hogy a Peaky Blinders a tetvesedés elkerülése végett hordtoa úgy a frizurrát, ahogy), ruhákra és a többire, a szövegek, a dalok világa egyből a legpontosabban fogja aláhúzni, vagy éppen ellenpontozni azt a környezetet, amiben a történet zajlik. Füst, köd, rozsda, mocsok, bűn, kurvák, pia, ópium, fegyverek, gyilkosság. Nick Cave, TomWaits vagy Iggy Pop világa.

Tehát ha megszoktuk a fura zenélést, akkor rögvest látjuk a sztorit, ami pedig összeállt, mint kovásztól a kenyér. Nem érdemtelen a Keresztapa-trilógiával való összevetés, a Boardwalk Empire-nél pedig sokkal jobb sztori ez az angol cigányoké, merthogy a birminghami pengesapkások bizony kőkemény roma maffiózók, saját törvényekkel, saját nyelvvel, zárt körben, szemben a konkurenciával, az olaszokkal, a zsidókkal, valamint a hatalommal, a rendőrséggel, a különböző politikai csoportokkal, mindenkivel. Hogy aztán ebből a szinte írástudatlan kósza cigányokból hogy nő ki Thomas Shelby, hogy növeli először birodalmát egész Birminghamre, hogyan terjeszti ki aztán egész Londonig, hogy lesz a virtgili gyilkos bűnözőből konszolidáltnak látszó, nagykapitalista, sőt alsóházi képviselő, hogyan tárgyal egyszerre magával, Churchillel és az utolsó skót vándocigánnyal, s hogyan ér véget e nagyívű karrier (ha véget ér), azt lebilincselően, merész és váratlan fordulatok tömkelegével tárja elénk ez a sorozat. Úgy mesél a történelem egy rendkívül érdekes, máig hatással bíró időszakáról, hogy közben el is vonatkoztat, el is idegeníti a nézőt tőle, egyszerre izgalmas mese és hiteles kordokumentum. Mestermunka.

Cilian Murphy parádézik Tommy Shelbyként, de se szeri, se száma a remek színészi teljesítményeknek. Paul Anderson (Arthur) pédául, aki olyan angol akcentust használ, amiből tuti nem ért meg egy szót sem a gimnáziumi angoltanárod, hiába van neki felsőfokú nyelvvizsgája. A csodás Helen McRory (Polly) akinek tragikus életsorsa szinte egybefonódik sorozatbeli karakterének sorsával (az ötödik évad forgatása után hunyt el mellrákjának szövődményei következtében). Sam Neillről vagy Adrien Brody-ról eddig nem tudtam elképzelni, hogy ilyen rohadékok tudnak lenni – de hát jó színészek, na. Tom Hardy pedig… Ő Solomons, a londoni zsidó maffiózó, akinek figurája egyszerre brutális, mint Hardy régi Bronsonja, és fineszeses, mint amilyennek egy rendes zsidó maffiózót elképzelünk. Néhány jelenete (pl. Shelby és Solomon alkudozásai) szinte már tarantinói szuszpenzzel bírnak. Akkor a valóságban is élt figurákat (a filmbeli banda, illetve Shelbyék fiktív figurák), Churchill (pedig három színész is alakítja: Neil Maskell, Andy Nyman és Richard McCabe) pl. egyszerre karikatúra és pontos jellemrajz, az angol fasiszták vezérét, Mosleyt alakító Sam Claflin viszont minden egyes képernyőn töltött másodpercével kinyitja a bicskát minden jóérzésű ember zsebében.

…és baromi jól is néz ki a sorozat. Minőségi színészek látványos, drámai és érzékletes képeken játsszák el ezt a történetet.