Nevetségesen primitív dialógok többségükben a közepesnél is gyengébb színészek szájába adva. Érdekes módon, A Kígyó című nyolc résznyi krimi ennek ellenére mégis működik. Ennek oka egyrészt az, hogy a valóságban megtörtént eseményeket feldolgozó történetben valóságban is élő/élt személyeket látunk, és ami a fő, hogy döbbenetesen, sőt, ritkán láthatóan hiteles környezetben. A címszereplő valóságban is élt, figyelem, spoiler, hogy még ma is él, de legalább húsz, hosszúhajú, a nyugati társadalmak mókuskerekétől megcsömörlött, új és spirituális kalandokra vágyó áldozatot követelő “pályafutása” a hetvenes években zajlott, elsősorban Távol-Keleten, Inidában, Nepálban és Thaiföldön. Ehhez képest az alkotóknak nagyon jól sikerült megteremteni a kor hangulatát, a divatot, a helyszínek autentikusak. Ehhez persze, az is kell, hogy az általam inkább ismert Thaiföldön, de nyilván Indiában és Nepálban is, miközben az élet ritmusa jóval pergőbb, még mindig találni nagy számmal olyan helyszíneket, melyek alig változtak valamit fél évszázad alatt. Pazar módon sikerült mindezt mixelni korabeli híradófelvételekkel.

Tulajdonképpen a sztori is elég jól bonyolódik, s bár ugrálunk az időben, helyszíneken, különösebben nem nehéz ezt követni. Charles Sobhraj, azaz a Kígyó kellően elég érdekes, rejtélyes és idegesítő karakter ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa, mint ahogy a világsajtó is élénken érdeklődik felőle, amióta ismeri (mondjuk, Sobhraj tesz is ezért az érdeklődésért…). De színészek nélkül története még idegesítőbb…