Mondanám, hogy megnéztem A brutalistát és nem tetszett, de ez így nem lenne igaz, mert meg nem néztem: eljöttem ugyanis a szünetben, de elég nehéz volt addig is kihúzni. Vállaltan szubjektív véleménycikk következik A brutalista c. filmről. (Rendező: Brady Corbet)

Nem voltak előzetes elvárásaim, sőt érdemi elképzelésem sem a filmmel kapcsolatban, egyáltalán nem olvasgattam utána, csak a begyűrűző hírverést érzékeltem, aminek a rangos jelölések ágyaztak meg, és hozzá az elég impozánsra sikerült trailer alapján úgy gondoltam, egy megnézést mindenképpen megszavazok neki, legfeljebb egy kommersz amerikai szuperprodukcióba futok bele, na bumm. Kíváncsiságomban megerősített egy lelkes ismerősöm, aki szerint bár nyilván lehet szeretni és nem szeretni a filmet, de egy biztos: mindenképpen hatással van (őrá érzékelhetően nagyon is). Ez a mondat eléggé meggyőző volt és belém is égett, és azóta is az jár a fejemben (talán legközelebb meg is kérdezem), mire gondolhatott, mert a filmmel kapcsolatos összes problémám gyakorlatilag egyetlen szóban megragadható: nevezetesen, hogy totálisan érdektelen. És ráadásképpen még végtelenül unalmas is (és nem, ezen az sem segít, hogy jóindulatúan vagy éppen tudatos félrevezetésül epikusnak becézzük). 

Általában nem könnyen hagyok abba/félbe dolgokat, ez különösen igaz a sztori alapú dolgokra, legyen az film, regény vagy podcast, mert egyszerűen visz magával a folyam és hajt a kíváncsiság, még a sztereotip forgatókönyvek esetén is, hisz a cselekmény megformálása a végkimeneteltől függetlenül (vagyis annak megelőlegezett ismeretében is) lehet érdekes és sokszínű, ami leköti vagy legalább elszórakoztatja az embert, jobb esetben pedig érdekes, új perspektívákat vagy gondolatokat vet fel.

Nem állítom, hogy a legszakszerűbb vagy -egzaktabb érvelés egy kritikai gondolat alátámasztására (miszerint érdektelen a film), hogy belső tusakodás nélkül, magától értetődően jöttem el szünetben a vetítésről, és hogy utólag sem támadt cseppnyi hiányérzetem, hogy valamiről lemaradtam a következő másfél órában – valahol mégis fokmérője ez minimum a hatásgyakorlásnak, hiszen egy műalkotás (legalábbis alapesetben, és itt nyilvánvalóan nincsen szó formabontó tabudöntögetésről) azzal a céllal készül, hogy felkeltse a befogadó érdeklődését, és mondani/mutatni/érzékeltetni akarjon neki valamit. Na ez az, ami szerintem baromira nem jött össze A brutalistának, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ez az, ami alapvetően nem stimmel vele. Méghozzá paradox módon. Mert – hogy az előző fogalmaknál maradjak – érzékeltetni ugyan nagyon is akar, csak sajnos anélkül, hogy lenne valós mondandója; még pontosabban: az a mondandója, amit érzékeltetni akar, ez pedig a saját grandiozitása. Mármint a filmé magáé.

Más szavakkal: szerintem ez a film nem más, mint önmaga marketingje, egy ön-imázsfilm. Felépített egy imidzset önmagáról, a nagyszerűség imidzsét, a világmegváltó bölcseletek és művészetfilozófiai teóriák médiumának imidzsét, amit szükségszerűen beleng az önmaga nagyszerűségétől megszédült pátosz. Hogy majd jól megmondja nekünk a tutit az életről meg úgy általában mindenről. Csak sajnos hiába keressük benne a megvilágosodást, messziről üvölt nemhogy a magvas, de egyáltalán bármilyen érdemi gondolatnak a hiánya. Az intellektuális csúcsnak szánt eszmefuttatások – már-már önmaguk karikatúrájaként – nevetségesen üresen konganak, és kizárólag az önmagát rettentő komolyan vevő Harrison Lee Van Buren karakterének szivarfüstbe burkolt, izzadságszagúan megformált klisépózaiból (Guy Pearce-nek jutott ez a hálás feladat) következtethetünk rá, hogy most kellene intellektuálisan elélveznünk.

De nincsen könnyebb dolga szegény Adrian Brodynak sem, hiszen mögüle éppúgy hiányzik a karakter személyisége, mint a filmből a gondolatiság. A Brody alakította Tóth Lászlóról pont ugyanaz (értsd: ugyanannyi) az író-rendező víziója, mint a film egészéről: már puszta lényével átütő erejű, karizmatikus jelenség, akit szimpatikus szerénységgel és egyszerűséggel párosuló zsenialitásának és zsigeri bölcsességének köszönhetően valamiféle titokzatosság leng körül – és legyen ennyi elég. Csak hát ez édeskevés ahhoz, hogy hús-vér embert lássunk a vásznon (215 percen át), s hogy értelmezhetőek és főleg hitelesek legyenek a különböző helyzetekben megnyilvánuló reakciói. 

Márpedig helyzet, köszönhetően a meglehetősen nagyívű történetnek, bőven akad mindenféle fordulattal, ám sajnos ezeknek a felfestése többnyire szintén súlytalan és hiteltelen marad: hiába a prológus sűrített háborúvíziója, hiába a csapzott, sovány Brody, sem a történelmi, sem az egyéni trauma nem válik plasztikussá, nem jelenik meg átélhetően a filmben, csak üres díszlet vagy kellék marad. 

Persze e sok “nem” mellett biztosan rengeteg “igen”-t is fel lehet sorakoztatni A brutalista kapcsán – szépek például a képek, minden bizonnyal nagyszerű a vágás, és talán az öncélú formalizmuson kívül lehet valamilyen plusz hozadéka a modernizált VistaVison technológiának – ezt nem tudom, ezeket mondja meg más; szívesen olvasok A brutalista más megközelítéseiről, beleértve persze azt is, hogy a film egészének ismeretében fogalmaz meg valaki állításokat. 😉 

Mindenesetre én egy önmaga nagyságába szerelmes, nárcisztikus film (felét) láttam, melyben a grandiózus becsvágy és külcsín mögött legfeljebb egy tisztes hollywoodi filmecske lehetősége rejlik, ám Nárcisz számára annak megmutatása nyilvánvalóan nem egy létező opció.