Annak idején, még amikor a Dallas című sorozatra volt rákattanva a fél világ, volt egy olyan buli, hogy “dallas-ivás”. Mivel a Dallas-epizódok általában péntekenként kerültek adásba az akkor még kb. egyetlen magyar királyi tévében, kézenfekvőnek tűnt összekötni a kellemest a célszerűvel, és követve a sorozat igencsak sűrűn szeszt kortyolgató szereplőit, a “dallas-ivásban” résztvevő hazai versenyzők akkor, és azt itták szimultán, amit és amikor a szereplők a tévében. Az epizód végére természetesen szépen bekészült mindenki, lehetett menni, immár jóval költséghatékonyabban inni az éjszakába’… Nos, ennek analógiájára, simán be lehetne vetni a “te-olvasást”, ugyanis napokban bemutatott ötödik évaddal be is fejeződő Te című szériában a szereplők párbeszédeikben annyi híres regényt és írót említenek meg és többségében hoznak be kb. a cselekményt magyarázó és/vagy illusztrálandó célzattal, amennyinek és akiknek alapos ismerete akár egy irodalmi Phd-hez is elég lehet: Dantétól és Homérosztól Dosztojevszkijen, Hemingway-en és Fitzgeraldon keresztül Ted Chiangig és Stephen Kingig terjed a paletta. Mindezt, ráadásul, úgy, hogy a sorozat műfaja alapvetően pszichothriller.

Szóval, nemcsak részegek, de olvasottak is lehetünk bizonyos sorozatok által inspirálva. Itt a főhős (Joe Goldberg – Penn Badgley) foglalkozásából jön az ihlet, a faszi ugyanis (az első évadban) idült könyvbuziként egy könyvesboltot vezet valahol Brooklynban, melynek pincéjében régi ritkaságokat restaurál hang-, hő- és mindentől szigetelt laboratóriumában, mikor éppen nem túlburjánzó romantikus indulatainak áldozatait próbálja meg jobb belátásra bírni. Joe ugyanis, részben nehéz gyermekkorából is fakadóan, mindig a számára legtökéletesebb, igazi szerelmet keresi, s mikor egy esélyes jelentkező betoppan a boltjába (leszólítja a zöldségpiacon, elküldi a francba egy puccos bárban, stb.), hajlamos őt elárasztani halálos szerelmével. Közben egyfajta Robin Hood is a csávó, aki ugyan nem lop a gazdagoktól és nem osztja szét a szákmányt a szegények között, de egyre megszállottabb szerelemkeresésében szép ritkítást végez a rosszak között. Rosszak alatt ezúttal az érdemtelenül magasra emelkedő és releváns teljesítmény nélkül, ám tehetséges és gazdag felmenők okán gazdaggá lett -rendszerint kevésbé tehetséges- társadalmi réteg értendő. Üresfejű, csakis a külsőségeknek élő, arrogáns és mérhetetlenül sznob bagázs, a nálunk a közéletből csak NER-ribancokként ismert társadalmi réteg, annak New York-i, Los Angelesi, San Francisco-külsői, majd londoni megfelelői igen markáns kritikával illetnek, és ez a maró hatású, elég alapos társadalombírálati vonulat a másik erőssége a sorozatnak, az olvasmányajánlói funkció mellett. De a mai kort mindent szinten és csatornán átszövő és meghatározó virtualitás (különböző chatek, üzenetküldő alkalmazások, a social média, stb.) megjelenítése is igen szépen pörgeti és aktualizálja a cselekményt.

Joe barátunk, miközben szép lassan komoly sorozatgyilkossá növi ki magát, egészen szerethető romantikus hőssé is válik mániákus szerelemkeresése közben, ugyanis áldozatai közül szinte mind eléggé meg is érdemelte, amit a végzete számára elhozott. Kicsit beteg a csávó, oké, de hát igazából csak szeretni akar. Sokban emlékeztet karaktere Dexter barátunkra, aki annak idején önbíráskodásra hajlamos vérnyomszakértőként rajzolta be magát sokunk emlékezetébe. Felfoghatjuk úgy is, hogy “sose baszakodj egy szerelmes férfival”… A negyedik évad nyolcadik részében aztán picit fordul az a bizonyos leányzó fekvésében, Joe megnyerő személyiségének valódi rétegeire is vetül némi fény, s bár erre a korábbiakban is voltak jelek (khm), azért itt egy komoly fordulat vágja pofán a nézőt. A fordulatok és a 180 fokos rendőrkanyaros cselekményvezetés amúgy is jellemzője a sorozatnak, ami egyáltalán nem hátrány egy alapvetően thriller-műfajú szériánál. Hogy aztán végül mire fut ki ez az egész, azt hamarosan meglátjuk…

A 2025 áprilisában megjelent ötödik évaddal zárul Joe mókatára. Spoiler!! Egy egészen sarkos fordulat vár ránk, ami azonban megtörténik az ötödik részben, utána már csak a szálakat próbálják kisimítani és elvarrni az alkotók, több-kevesebb sikerrel. Elvarrni ugyan -asszem- sikerül a dolgokat, a simítással azonban vannak gondok. Szerintem vagy nem tudták eldönteni, végül is mit csináljanak Joe-val, vagy túl hangos volt a férfigyűlölő kórus – mindenesetre, miközben a első négy évad történései azért általában elég logikusan épültek egymásra, folyamatosan vissza-visszautalva az előzményekre, itt, a fináléban ehhez képest kifejezett káosz lett. Nem lett eldöntve, hogy akkor most nagyon büntessük meg Joe-t, vagy mossuk tisztára? Mindeközben szinte egyetlen, amúgy elég erőltetetten előcibált áldozat sem vívott ki nagyobb szimpátiát az egyre zavarodotabban kapkodó sorozatgyilkosunknál. Még “Bubuka” a legszerethetőbb közülük, de a győztes szerepében piedesztálra állított Kate és Nadia kettőse semmivel sem szerethetőbb Joe-nál. Sőt. Pont annyira gyilkos mindkettő, ráadásul Kate még gyermektolvaj is. Az a Tik Tokos csipetcsapat is totál gáz. Amit pedig ezzel a szerencsétlen Bronte/Louise-zal műveltek az alkotók, olyan a mesében sincs. Meg az az alsógatyában rohangászás… Honnan jött elő hirtelen ennyi zsaru? Idétlenség. A sorozat legnagyobb érdeme az volt, hogy ügyesen tudta árnyalni a szerelem, a szerelmes férfi és nő lélekrajzát, a rajongástól a szerelemféltésig és féltékenységig, a birtoklási vágytól az elengedésig – mindezt a végére szépen szétmaszatolták. Kár érte.