Ha Harlan Coben-krimi, akkor biztosan valami fordulatos, sőt, nagyon fordulatos történet – pont ilyen a Szökevények is. Ez a friss, immár idei regényadaptáció (a Netflix előre leszerződött az íróval egy csomóra, itt van egy csomó már belőle) hozza az elvárt szkilleket, néhány új elemmel. Vagyis, igen sok, eddig nem látott elemmel. Mélyen elrejtett családi titkok, alap, kütyüzés, mint dramaturgiai elem, oké. Kissé béna rendőrök, kontra igazságért helyettük is harcoló apa/fiú/szentlélek, ezúttal apa – pipa. Viszont a szekta-motívum Cobennél eddig nem nagyon volt, itt elég fontos, vaskos szál az alaposan, sőt, már szinte túlzottan összekutyult, többfonatú cselekményben. Feltűnően sok molettecske, egyben már az érettebb korosztályba lépett hölgy is nagyobb szerepet kap az újfent decens, ám meghatározhatatlan angliai helyszíneken/tetthelyen. Ennyire meghatározó sem volt még Cobennél a drog-motívum, amit szinte már az angol társadalmi drámákat idéző hangvételben jeleníti meg a címből is következő csellengő-motívummal együtt az alkotói gárda, miközben a csűrcsavaros sztori a végén szinte hollywoodian melodramatikus családi fináléban zárul.

Az elcsellengett lánya után hajtóvadászatot rendező apa szerepében James Nesbitt mintha George Clooney kissé gyűröttebb testvérbátyja lenne, holott négy évvel éppen ő a fiatalabb… Mindenesetre, én egyszer rámennék erre a hihetetlen hasonlóságra, ha casting director lennék. De nem vagyok. Ez a Coben-történet viszont simán lecsúszott egy délután alatt, nem volt se jobb, se rosszabb, mint ezekből az átlag – az új elemek miatt viszont egy kicsit mégis érdekesebb volt náluk. A szinte már kényszeres “megtekerem az amúgy is megtekert cselekményt és mág a végén is pödrök rajta hármat”-narratíva viszont már szinte mosolyt csal az arcunkra…