Életem egyik meghatározó élménye volt a finn Rauni Mollbert 1974-es filmdrámája, a Bűnös dal a föld. Nem azért, mert olyan jó volt, az igazat megvallva, amikor ezt a filmet műsorra tűzték a magyar mozik, kb. 14 éves lehettem és csak bimbózó fogalmaim voltak a filmről, mint művészetről, így megítélni nem tudom milyenségét. Viszont tök egyedül nekem vetítették le a filmet, rajtam kívül senki nem ült a városi mozi 400 fős termében és csak én voltam, meg a film. Kár, hogy nem emlékszem rá, illetve, amire emlékszem, az a sár, sok sár, meg az azt túró finn (vagy ahogy most olvasom, lapp) parasztok, akik valamilyen okból veszekedtek egymással. És hogy lassú volt. Baromi lassan csordogál A bűn földje című idei friss skandináv (svéd) thriller is, de valószínűleg ennél több köze nincs az elébb emlegetett finn drámához.

Nem is lett életem újabb meghatározó élménye. Kifejezetten szenvedtem a mindössze hat epizódnyi történeten, nagyon rezgett a léc, hogy kuka lesz a vége ideje korán – aztán a végkifejletet elérve, kicsit összeállt a kép. Nem mondom, hogy nem érdekes ez a csóró, vidéki svédek között játszódó történet, azonban másik oldala, amit legjobban a mára a krimi/thriller konkrét alműfajjává vált skandináv thriller formában botladozik lépésről lépésre, térdig a mocsárban, ködben, hidegben. Csak éppen annyira közhelyes, hogy szinte fáj. Keménytökű rendőrcsaj, egzotikus (török vagy arab) társsal, a kábítószer rossz, de még rosszabbak, akik eladják a fiadnak-téma, vagy éppen a zsíros EU-földtámogatások körüli mutyihelyzet bár nyilván aktuális, de akkor ezt nem lehet ilyen érdektelenül ábrázolni. A karakterek lehettek volna izgalmasak, de ebből igazán csak a címben említett lápvidék gazdája és a gazdasszonya érdekes valóban. Minden más maché, csinált, erőltetett, közhelyes.