Annak idején erős felzúdulást keltett honi erkölcscsőszök és hivatásos gyermeklélek-féltők körében egy japán rajzfilmsorozat, a Dragonballz. A magyar képernyőkön addig soha nem látott vizuális effektekről, az olykor alapvetően gyermekeknek szánt filmekben eleddig nem látott hangsúlyos erőszak ábrázolás hangos riadalmat keltett, pedig. A Dragonballz csak egy volt a Japánban hatalmas népszerűségnek örvendő, a kultúrában mélyen és szervesen gyökerező hatalmas manga-irodalomból, illetve az ebből fakadó anime-sorozatokból. A magyar gyermekeket az ádáz sárga veszedelemtől óvókat emlékeztetném arra, hogy a magyar népmese-irodalom (hogy a klasszikusokról, mint Grimm Bros., vagy Andersen ne is szóljak) is bővelkedik véres, sőt horrorisztikus motívumokban. Ne gondoljunk másra, csak a mindent felfaló Kisgömböc meséjére, példának okáért. Vagy van az a jó kis sikamlós, pajkos, sőt, olykor már pornográf vonulat is…

Aztán jött az ártatlan és bájos Pokémon, – Shon-Gu-Ku már letiltva – a véderők megnyugodtak. Van béke (is) a japán akácok alatt. De tegyünk tán rendet először fogalmi téren manga és anime-ügyben. A manga a japán képregény. A manga gyökerei már az ősi japán tusrajzokon megjelentek, ahol rövid humoros képsorokat rajzoltak le a művészek. Ma Japánban a mangák fekete-fehér, kötetekben megjelenő képregények. A japán mangák, hasonlóan az európai és amerikai képregényekhez, folytatásos történetek, bizonyos időközönként megjelenő folytatásokkal. Japánban a képregényolvasás a könyvek és újság mellett ugyanúgy hozzátartozik az emberek életéhez, legyen az gyerek vagy felnőtt. Ebben a 130 milliós (!) országban az írott média kb. 40%-át teszi ki a manga. Az anime a mangák alapján készült mozgókép (anime, az angol animate = éleszt, élénkít, mozgat szóból), rajzfilm. Az animék a létező összes műfajban készülnek (csakúgy, mint a mangák) van történelmi, sci-fi, pornó, krimi, kardozós-partaszállós anime kiscsákóknak, van főzős-anime háziasszonyoknak, van romantikus-dugós anime serdülő lánykáknak felvilágosító célzattal, lehet sorolni a végtelenségig. Egyszóval egy végtelenül sokszínű műfajról van szó, amely európai szemnek néha szokatlan, sőt olykor visszatetsző effektusokkal operál, néha parttalanul árad a romantika, máskor meg éppen a vér, sőt más testnedvek is, ám ettől még rajongók százmillióit tudhatja maga mögött.

Miyazaki Hayao az egyik legnagyobb alakja az animéknek, a nyugati világban mindenképp. Elképesztő fantáziája, számottevő nyugati műveltsége tette nyugaton is elismert filmessé, filmjei az aprólékos kidolgozású hátterekről és figurákról híresek, sőt az animékre oly jellemző, ám nyugaton sokszor megmosolygott bábuszerű, darabos animációt is viszonylag folyamatosan alkalmazza. A New York Times a Chihiróért Oscar-díjas Miyazakit “a világ legnagyobb élő rajzfilmkészítőjének” nevezte. A Chihiro Szellemországban meggyőzte a széles nyugati közönséget az animék értékeiről, az új, A vándorló palota című filmje is hasonlóan tarol. Velencében “Osella”-díjas.

Míg a klasszikus manga és anime elsősorban a gazdag japán és távolkeleti kultúrára, misztikára épül, addig Miyazaki filmjei nagyban táplálkoznak európai forrásokból. A vándorló palota is lehet valami furcsa szövedéke a Grimm-meséknek, a Gyűrűk urának, sőt még Harry Potternek is, miközben hamisítatlan japán anime marad. Fontos motívum az animékre jellemző háborúellenesség, az égen lassan és elérhetetlenül vonuló repülő(izék) látványa, az általuk okozott félelem, amely 1945, Hiroshima és Nagasaki óta mélyen beleivódott a japán köztudatba. A film végig meghatározatlan, már-már pszichedelikus lebegéssel áramlik, a figurák folyamatosan változtatják korukat, arcukat, entitásukat, személyiségüket. Jellemzően Miyazaki specialitásai ezek, az állandóan változó, és konkrétan soha nem meghatározható helyszínekkel egyetemben. Néha majdnem horror, de nem jobban, mint a két ismert kisgyermeket vacsorára elfogyasztani szándékozó vasorrú bába meséje, vagy éppen az említett Kisgömböc, tehát úgy gondolom, gyermekek számára is abszolúte nézhető alkotás. Élvezni fogják, persze, úgy hat éven felül, mivel a történet elég bonyolult. Néha furcsa a ritmusa, nehéz követni az állandó átalakulásokat, transzformációkat, de nem lehetetlen. Hagy tornázzanak azok az agytekervények. És hát a végén győz a jó, és megmenekül a világ a gonosztól, ahogyan kell.