Mióta a nyolcvanas években “legújabb francia hullámként” emlegetett generáció (Besson, Carax, Jeunet, stb…) véglegesen az olcsó, értsd: nagy költségvetésű és olykor nagy bevételt is hozó tömegfilm felé fordult, gyakorlatilag két francia filmesre érdemes odafigyelnie az igényes filmrajongónak: François Ozon-ra és Bertrand Blier-re. Két sarkosan fogalmazó, markáns látásmódú, bár két különböző generációba tartozó filmes, akik nem kerülik a rázós témákat. Az Eladó a szerelem?, már a címében is provokatív film a kettejük közül idősebb Blier munkája. Itt mindig meg szokás említeni, a filmrendező Bertrand nem összekeverendő Bernard Blier-vel, az 50-es, 60-as évek népszerű tojásfejű komikusával, bár rokonok. Az utóbbi a papa. Az alma azonban messze esett a fájától, a filmrendező Blier korántsem azokat a habkönnyű bohózatokat műveli, mint a papa. Csak egy picit fiatalabb, mint a nagy francia újhullámosok, Godard és társai, de ha formanyelvi újításokban nem is, egy dologban követi őket: Le a papa mozijával!

Tehát eladó-e a szerelem. Blier tapasztalt, szakavatott kezű boncmesterként, határozott mozdulattal kezd a téma felfejtésébe. Egy szemlátomást magányos pasas egy kurvát néz, a narráció közli: Egy nap megnyertem a lottófőnyereményt. Helyben vagyunk. A mi, amúgy kiváló Magyar Attilánkra (tudják, a reklámos “nyuszómuszó”) megszólalásig hasonlító François (Bernard Campan) tipikusan “a” szerencsétlen pasi. Erősen kopaszodó, valami irodában dolgozó, a munkatársak idióta heccelődéseinek kitett, amúgy szívbeteg lúzer. Egyedül él kopott kis lakásában. Üres és magányos szabad óráiban a híres párizsi Pigalle tér egyik bárja előtt álldogál. A kirakatban Daniela, a madonnaarcú prosti (Monica Bellucci) üldögél. François-nak persze eddig nem volt pénze a nőre, ám most.

Egy részről, persze, eladó a szerelem. Hiszen ez megy, amióta ember az ember. A legősibb foglalkozás, ugye. François rövid alkudozás, majd üzletkötés után meg is kapja a nőt, méghozzá úgy tűnik, egy egész életre. Megvette. Tehát eladó is lehet a szerelem, ez így tiszta sor. Azonban működhet-e huzamos ideig a pénzért vásárolt szerelem? François megvette magának a nőt, ám belülről igazi szerelemet érez, a pénz csak eszköz volt. A férfi szenvedélyét megérzi a nő, és ez meghatja. Néhány boldog napig úgy tűnik, működik a dolog. Amíg nem szól közbe a pénz. Az ágyban ugye, nincs mire költeni. A nő stricije gurul be a képbe, Gerard Depardieu megszemélyesítésében. A markát tartja a nőért: 4 millió euró a nő ára, különben…

Blier rutinosan boncolgat tovább, e témában immár másodszor (Az én pasim). Önironikusan fel is tűnik a filmben, mint az egyik kurva éppen távozó kliense, mutatja: jártas a témában. A boncolási műtét eredménye a várt, az összegzés keserű. Nem mondom el, erről szól a film, de úgyis sejtik. Nem véletlenül használom a boncmesteri párhuzamot a rendezővel kapcsolatosan, épp ilyen szenvtelenséggel, szikár alapossággal vizsgálja a témát. Olykor mintha egy kamaradrámát látnánk, csupán a tér-idő, valóság-idealizált világ ábrázolása filmszerű. Lecsupaszított, ikonszerű figurákat látunk: a kopaszodó, magányos ám szerelemre vágyó kisember és a dúskeblű, buja, mégis Madonna-szerű déli típusú ősasszony. Az idióta munkatársak, az aggódó barát. A dörzsölt strici, a mindentudó madám. Ezalatt az olasz operairodalom idézeteit halljuk, Bellini, Puccini témában idevágó műveiből, nem ellenpontozásként, hanem éppen ellenkezőleg, erős, határozott aláhúzásaként a mondanivalónak. Blier filmje egy határozott, pontos vonalakkal rajzolt karikatúrája annak az eszményi képnek, amilyennek a szerelmet képzelni szeretnénk. Maga a valóság, háborodjanak is fel a női jogi szervezetek, a szüfrazsettek. “De miért mész vissza ehhez a stricihez, Daniela?.. Mert nagy a farka…: feleli a nő.” És persze, nála van már a négymillió euró, tegyük hozzá. Ez van. A világ ilyen. Bertrand Blier ilyen filmeket csinál, lehet utálni, lehet szeretni. De oda kell rá figyelni!