Az arab világból a gazdag Svédországba emigrált fiatalok beilleszkedési zavarainak humoros feldolgozásaival nevet szerzett libanoni-svéd Josef Fares ezúttal az élet durvább oldalával foglalkozik. Új filmjének témája a hétköznapi oktalan és cél nélküli erőszak, stílusosan mosoly nélkül.

Születésnap
Leo, a szimpatikus (néha a sorozatbéli kedvenc sorozatgyilkosunkra, Dexterre hajazó) fizimiskájú fiatalember, családja és barátai körében éppen 30-ik születésnapját ünnepli. Mintha Thomas Vinterberg mára klasszikussá vált dogmáját, a Születésnapot látnánk, kézikamera, hebegés, baljós árnyak. A folytatás már nem ennyire dogmatikus, ám nem kevésbé brutális. A szolid partiról Leo barátnőjével határozott szalonspiccben hazafelé tart, amikor a srác dolgát végezni betér egy még nyitva tartó csehóba. A lány kint várakozik, a bárból épp kilépő, unatkozó maffiózók nem hagyják ki a kínálkozó ziccert: belekötnek a már igencsak álmoskás lányba. A lány persze elutasító, ám ez csak olaj a tűzre, amit Leo újbóli feltűnése csak tetéz. Nem kérdés, mi történik, pofonok csattannak, az egyik maffiózó lefejeli a fiút. Ekkor még úgy tűnik, ennyivel megúszták a kietlen és rideg svéd éjszakát. Vérző orral és zúzódásokkal, de már józanul sietnek hazafelé, amikor néhány sarokkal odébb egy nagy, fekete autó kanyarodik eléjük, az ajtók felpattannak, a két maffiózó nem gondolja, hogy ennyivel vége az estének. A dulakodásnak egy lövés vet véget. A következő képen már Leot a kórházi ágyon látjuk, éppen két hűséges barátja, Josef és Shahab érkezik látogatóba, ugyanebben a pillanatban a szomszéd szobában Leo barátnője belehal a haslövésbe…

Hétköznapi erőszak,
ami veled is megtörténik minden áldott nap. Enyhébb formáit már szinte észre sem vesszük. A szomszéd rád csapja a kaput, félrelöknek a buszajtónál, alulművelt ellenőrök és őrmester-lelkű hivatalnokok egzecíroztatnak csak azért, hogy hogy tudassák veled, ebben a pillanatban itt ők az hatalom letéteményesei. Rezignált fapofával nézzük, ahogy egy anya ocsmányul káromkodva két kézzel rázza síró, hatévesforma kisgyermekét, és magától értetődő természetességgel kerüljük ki a szabálytalanul parkoló, méretéből adódóan a kerékpárutat és a járdát egyaránt lezáró hatalmas fekete luxusterepjárót. A legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy igazságot tegyen ezekben az apró-cseprő ügyekben, vannak azonban olyan mindennapos agressziók is, melyek már a bűncselekmény jogi fogalmát is vastagon kimerítik. Kocsmai nézeteltérések alkalmával sokszor pofonok csattannak, vannak akik a csajozást bonyolítják túlságosan “határozott” eszközökkel. Tele vannak az internetes fórumok önbíráskodó biztonsági őrök rémtetteivel. Igazságérzetünk itt már sokszor követelne elégtételt, de ilyenkor a törvény már alszik, így magunkra maradunk. De hát ki szálljon szembe a szétspurizott agyú tömény agresszióval, amint épp ezerrel nyomul a csajodra? Leo azon kevesek közül való, aki ezt megteszi. Szeretnénk hinni benne, hogy sikerrel járhat, egy idealizált álommoziban valószínűleg úgy is járna. A Leo, Josef Fares filmje, azonban egy két lábbal a földön álló, a valóságot tiszta szemmel néző filmes alkotása, ahol minden úgy történik, ahogy az a valóságban szokott. Sajnos.

Josef Fares
Svédországban letelepedett libanoni szülők fia, akinek a Leo már a negyedik játékfilmje. Előző filmjeiben különböző társadalmi kérdéseket boncolgatott realista eszközökkel, sok humorral. Egy előre elrendezett házasság, piti bűnöket elkövető rendőrök, egy libanoni fiú csetlései-botlásai az övétől tökéletesen eltérő kultúrát képviselő Svédországban. Új filmjében komorabb hangot üt meg, de témája, a társadalomban tapasztalható indokolatlan erőszak ezt igényli. A realista szemlélet marad, ezt támasztja alá, hogy ő maga, és a film többi szereplője is saját nevükön szerepelnek a filmben.

A bosszú íze a vér íze
Ha sérelem ér, a hagyomány azt követeli, állj bosszút. Ezt diktálja a vér is, a józan ész azonban tiltakozik. “Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” – mondja az Írás, de ezt mondja Josef apja is, amikor a fiúk előállnak a bosszú tervével. “Két rossz tett nem egyenlő egy jó tettel.” A fiúkat, elsősorban a barátnőjét elvesztő és a sérelmet tulajdonképpen elszenvedő Leót ez azonban már nem érinti meg, a bosszú vágya már véglegesen beszippantotta. Fares csak éppen annyira moralizál, amennyire ezt a téma iránt tanúsított józan bölcsesség megkívánja, nem áll fel szószékre, nem prédikál. Ellenben, köszönhetően az elképesztően intenzív színészi jelenléteknek is, a lehető legprecízebben és leghitelesebben mutatja be egy érzékeny és hű baráti társaság felőrlődését a tragédiában, valamint hogyan válik egy egészséges ember dühöngő és a bosszúvágytól elvakult őrültté a ránehezedő és emészthetetlen tragédia súlya alatt. A dráma súlyát erősíti a jeleneteket hosszú fekete blankokkal elválasztó, már-már rusztikusan feszes vágás, melynek ugyan néha dramaturgiailag fontos események is áldozatául válnak, de ezeket a hiátusokat az értő közönség nyilván gondolatban pótolja. Fares nem keres új utakat filmjével, a feltett kérdésre sem ad olyan választ, amelyet eddig még senki sem válaszolt meg, ellenben egy mindenkit érintő és túl sokak által a bőrükön is tapasztalt problémára olyan intenzitással világít rá, hogy azt még a vak is meglátja. Ez nagy dolog. Asanisimasa: 10/7