Non-stop party arcok (24 Hour Party People, 2002)

Michael Winterbottom igen fura pacák lehet. Épp az ilyenekre szokás mondani, hogy szabálytalan egyéniség, legalábbis, ha végignézzük filmográfiáját, mindenképpen annak kell lennie, hiszen találunk benne zseniálisat (pl. ez és ez) szinte nézhetetlen mocsadékot (pl. ez) egyaránt. Úgy tűnik, inkább a valóságidéző, dokumentarista hatásokkal dolgozó fikciós filmek állnak leginkább kezére, mert a Non-stop party arcok is ilyen, és szintén a zseniális (vagy valamelyik szomszédos) fakkban kell keresni.

A film gyakorlatilag egy Tony Wilson nevű csávónak az életrajza, aki Manchesterben élt (2007 augusztus 10-én, 57 éves korában halt meg szívroham következtében), és a helyi tévében bájgúnárkodott, ám amikor 42-ed magával részt vett egy Sex Pistols koncerten (ha jól emlékszem, 1977-ben), úgy döntött, hogy (ez) a zene az, amiben kiteljesítheti életét. A Pistolsból áradó vad és zabolázatlan energia kvázi letépte a fejét (ami azóta is gurul valahol a sáros brit szigeten). Amellett, hogy tévés munkáját mindvégig, de legalábbis sokáig megtartotta, fontos szerepet játszott abban, hogy olyan korszakot meghatározó bandák kerüljenek be a rockzenében mindig is igen tomboló angol zenei piacra, mint a Joy Division, New Order és Happy Mondays. Ő nyitotta meg a Hacienda nevű helyet, mely a kilencvenes éveket meghatározó rave-mozgalom egyik kiindulópontja lett, és amelynek köszönhetően Manchester neve majd’ 10 évre MaDchesterre változott.

A filmből tűéles képet kaphatunk erről a korról, erről a helyről és megismerhetünk belőle egy egyáltalán nem szimpatikus figurát, aki mégis a nyolcvanas évek egyik meghatározó egyénisége volt a rockzenében. Wilson nem kíméli sem magát, sem a világot, melyet teremtett, benne van minden, a Joy Divisionos Ian Curtis öngyilkosságától a Happy Mondays Shaun Ryderének drogos ámokfutásaiig minden, persze, Wilson suttyó köcsögségeit sem kihagyva. Mindezt szertelen lazasággal kivitelezett, a legmesszebbmenő részletekig hiteles jelenetekből összeállított maxilaza filmben élvezhetjük végig, s ehhez még nagyon ezt a stílust sem kell szeretni, elég, ha egy ütős, hiteles és süti filmre vágyunk arról, mit jelent végül is igazából az a bizonyos “sex&drugs&rock’n’roll”. A film 10/10 az asanisimasa szerint is, illusztációképpen ideapplikálom a Joy Division idevágó Love Will Tear Us Apart, és a Happy Mondays Kinky Afro című számát.:

Kategória: Film, Zene
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

11 hozzászólás a(z) Non-stop party arcok (24 Hour Party People, 2002) bejegyzéshez

  1. bog.art szerint:

    váááááúúúú!!!! imádom ezt a filmet! a control-lal együtt – nem a magyar, hanem az angol ian curtis-ről szólósat! most épp winterbottom-korszakomat élem, sorra töltögetem le a filmjeit/dokumentumfilmjeit,szerintem is változó a színvonal (a “the road to guantanamo” nyilvánvalóan zseniális). amúgy meg punks not dead!

  2. rostos szerint:

    “The Sex Pistols’ 4 June 1976 concert at Manchester’s Lesser Free Trade Hall was to become one of the most significant and mythologized events in rock history. Among the audience of merely forty people or so were many who became leading figures in the punk and post-punk movements: Pete Shelley and Howard Devoto, who organised the gig and were in the process of auditioning new members for the Buzzcocks; Bernard Sumner, Ian Curtis and Peter Hook, later of Joy Division; Mark E. Smith, later of The Fall; and Morrissey, later of The Smiths. Anthony H. Wilson, founder of Factory Records, saw the band for the first time at the return engagement on 20 July.[57] Among the many musicians of a later time who have acknowledged their debt to the Pistols are members of NOFX,[195] The Stone Roses,[196] Guns N’ Roses,[197] Nirvana,[198] Green Day,[183] and Oasis.[199]” via wikipedia

  3. kultúrpesszimista szerint:

    Bravo! Sikerült felébredni 2010-ben?! Hibernáltak, vagy mi? Ez a film 8 éves és már akkor kultuszszámba ment, amikor először lehetett látni (2003 körül a Toldiban). Bár jobb későn, mint soha.

    Tony Wilson nem csávó volt és Ian Curtis sem Joy Divisionös. Kevesebb affektálás, trendi fogalmazás, hosszabb élet!

  4. Frick László Emlékzenekar szerint:

    Az első klipet 0:17-ig birtam, a második posztbeat zenéje egyelőre csak az istrángom szakgajja. Néha irigyellek, hogy ennyi filmet látsz, máskor meg nem.

  5. Maurice74 szerint:

    Hát a bár a film iránt felkeltetted az érdeklődésemet, de a zenét én sem bírom meghallgatni..

  6. efes szerint:

    @kultúrpesszimista: Valamiből kultusz évekkel, évtizedekkel a születése után válik, ha valami születése pillanatában kultusz, azt divatnak hívják. Tehát nem kultusz. Amúgy 2003-ban (szvsz 2004-ben) én is láttam ezt a filmet a Toldiban, a Titanicon, de akkor még nem bloggerkedtem. Bocs. Tony Wilson egy suttyó pöcs, Ian Curtis pedig Joy Divisionos volt. Pont.

  7. efes szerint:

    @Frick László Emlékzenekar: Igen, a nyolcvanas évek zenéje (mondjuk 76-) a hozzád hasonló ízlésű embereknek tényleg kiveri a biztit. Én ’83-ig Pink Floydot hallgattam, meg Zeppelint, a punk csak ilyen hülyeség volt, valaki hozott jugóból Sex Pistolst, meg Clashtől London Callingot, meg Buzzcocksot, aminek borítóján patkányok voltak rózsafüzérben, és ez tetszett, de zenének nem tartottuk egyiket sem. Ez, ami ebben a filmben szól, ezekből fakad, és ezek nélkül a posztPUNK zenék nélkül nem értheted a nyolcvanas-kilencvenes évek rockzenéjét. Még a U2-t sem. Nekem mondjuk anno, kimaradt, mert ’83 után jazzbe fordultam (és nem azért mert tehetségtelen és gyáva lettem volna, mint azt e filmben mondja ez a Wilson), hanem azért, mert Coltrane (aki 1967-ben már meghalt) érdekesebbnek és izgalmasabbnak tűnt, mint az akkor trendi elektropop MTV-s nyavajgás. EZ, ami ebben a filmben szól. Ezeket a zenéket 10 éves késéssel, a kilencvenes évek elején ismertem meg, amikor a kollégium társalgójába (ahol sörözni meg cigizni szoktunk) bevezették a kábeltévét, és azon jöttek ezek a zenék. (Meg idejárt egy csomó pesti srác, akik ma nagymenő rocksztárok, és ismerték ezeket…) Én is csak turkáltam az orromat, hogy mi ez a szar, de mondták, hogy ez bizony kurva jó. Aztán rájöttem, a Clash például kurva jó, és a Joy Division is, a maga nemében. És megfér nálam Zappa, Coltrane, Kurtág és Jean-Baptiste Lully mellett.

  8. bog.art szerint:

    @kultúrpesszimista: na, ez igen nagyarcosra sikeredett hozzászólás volt! én, bunkó vidéki kultúrféreg, csak tavaly fedeztem fel a filmet a guardian top25 britishfilm-válogatásán (ha már arcoskodunk…), előtte, szégyen-gyalázat, nem hallottam róla. de nem is ez a lényeg: az, hogy valaki filmblogot ír, nem feltétlen azt jelenti, hogy a legfrissebb mozisikerekről tudósít (ilyen is van, nyilván), hanem bármilyen filmről beszámolhat, ami valamiféle hatással volt rá. ha a lugosi béla-féle drakuláról most írna, akkor is azt mondanád, hogy hibernálták a cikk szerzőjét, csak mert az (mittomén) 1939-ben készült?
    kevesebb arcoskodás, hosszabb élet….

  9. Visszajelzés: A szenvedély királya (The Look of Love, 2013) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.