De Sade márki valószínűleg ugyanúgy nyalogatná ujjait, mint Guillaume Apollinaire, miután összeszámolta mind a tizennégyezer vesszőjét, ha látták volna Takashi Miike Ichi, The Killer című őrületét, hiszen abban minden benne van, mi a nagy elődök szerint szép, kívánatos, izgató és emberi. Sőt, még tán néznének is nagyot, miket tudnak ezek a japánok, hogy mik nem jutnak eszükbe… Tény, hogy Takashi (vagy Miike, sosem tudom, mikor melyik a családnév) gyakorlatilag e filmben feltérképezte az emberi psziché teljes spektrumát, már ami a szadista-mazochista perverziókat illeti. Ichi, a síró gyilkos portréja nyilván ott függ frivol Orbán-bullaként minden S/M klub halljának vérvörös kárpitján, ha 
nem, akkor ott a helye. Ichi bemutat minden kunsztot, mit emberi elme elképzelhet élet kiontása terén, bár igen komoly versenyző a témában filmbéli ellenfele, KakamakiKakihara is, szélesre szabott mosolyával, és szőke hajával, melyhez sok japán számomra érthetetlen okból ragaszkodik – szerintem szimplán hülyén néznek ki így.
A film maga bosszútörténet, melyben Ichi egy rajta esett (megesett) gyermekkori erőszakot torol meg sziszifuszi munkával, szó szerint térdig vérben, emberi belsőségekben tocsogva. A műfaj szabályai szerint végén csak egy maradhat, vagy annyi sem. Másik olvasat egy speciális japán műfaj, a yakuza-film egy parafrázisa, túlhajtott variációja, valamije. Valójában azonban, legalábbis szerintem, ez egy igen terjedelmes költői hangú esszéfilm ez a szadizmus metafizikájáról, de olyan explicit és vulgáris vizualitással, ami faramuci módon sokat ront a vélt szellemi üzenetén. Az olcsó kaszabolós filmek igen gagyi vérspriccelős effektjeit nyilván zabálják az erre gerjedő zséfilm-zabálók, én viszont képtelen vagyok komolyan venni az ilyen filmeket. Konkrétan arról van szó, hogy én kiröhögöm azt, amikor valaki a szó szoros értelmében megmutatja azt, amit általában vicces-haragosan szoktunk feddésként mondani: kettéhasítalak, te vacak! Erre ez bazmeg megmutatja, hogy tényleg ketté is hasítja… PFF. A kifinomult, brutális erőszak képeit azonban érthetetlen módon kifejezetten illedelmes szexjelenetek követnek, szerintem ha már hektószámra locsoljuk a művért, akkor egy szexuális erőszakot is nyugodtan megmutathatunk azt a teljes valójában. Marco Ferreri bezzeg lazán levágatta Depardieu farkát, amikor erre szüksége volt, Takashi ezt nem merészeli. A nőket viszont gyalázza rendesen, bár ez nyilván kulturális hagyomány Japánban. Vagy hogy “na, ettől leteszed az arcod”. Hát, én nem tettem le az enyémet ettől a filmtől, bár Takashi Miike erőfeszítéseit a témában ez alkalommal messzemenően elismerem. Vagy csak a japán humort nem értem… Tehát számomra Ichi ámokfutása inkább egy mocskos fantázia lenyomata, mely helyenként ennek ellenére/éppen ezért szórakoztató, ám végül azért csak egy vérben pancsikolós, yakuzás béfilm, mely kissé ködös stílusával kíván többnek látszani annál, ami. Asanisimasa: 6/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
nekem se jött be, hiába tűnt paródiának, számomra (is) uncsi volt a vérben-belekben tocsogás, ennél azért jobb poénjai is vannak miike-nek. a korábbi graveyard of honor-ban – szintén yakuza-film – semmi parodisztikus nincs, szimplán a brutalitást és a paranoiát mutatja be, az nagyon súlyos, de én azt is leállítottam cca egy óra után, bár készséggel elismerem, hogy jó film. talán csak túl sok maffia-triádok-yakuza filmet láttam az utóbbi időben és megcsömörlöttem….(scorsese-től is, jelzem, egy pár film után). miike humora tényleg szokatlan, a “gozu” nagy kultfilnek számít, szintén yakuza-téma, de nem annyira az erőszakra van kiélezve, hihetetlen szimbólumrendszerrel dolgozik, teljes agyeldobás, engem leginkább a naked lunch-ra és david lynch pár filmjére emlékeztetett. az audition-t viszont tényleg szerettem (lehet, hogy ha nagyon kutatnánk, abban is találnánk parodisztikus szálakat), és hát az idióta “the happiness of the katakuris”-on is remekül szórakoztam. nem tudom hova tenni ezt a rendezőt, eleve nem értem, hogy lehet évente 4-5 filmet elkészíteni, nyilván a mennyiség a minőség rovására megy. az viszont igaz (és számomra pozitívum), hogy soha nem tudhatod, mire is számíts, ha egy új miike takashi-filmet megnézel….másik: én sem mindig értem a japán humort, de tudom ajánlani a “the taste of tea”-t, ami egészen finom darab és meglepően jó a humora. már-már európaias..
@bog.art: arigato. 🙂 próbálkozom még a faszival, az audition tervezve is van, és a gozut is felírtam.
ez a termékenység nekem azért kb olyan gyanús, mint az alig termékeny remetemagány, pl. terence mallicknál, akitől engem a hideg víz kiver. olyan maníros lilafingos blöff. mások viszont szinte istenként tisztelik. így megy ez. 🙂
Én próbáltam komolyan venni, már amennyire lehet úgy, hogy egyes szereplők eldobják az arcukat. Az a benyomásom, hogy a főszereplő Ichi nem létező személy, de ezt senkivel sem tudtam megvitatni.
@Dr. No: Mármint, hogy a fikción belül sem létező személy, hanem az öreg alternatív személyisége.
@Dr. No: Szerintem, nincs ez a film ennyire megfirkálva. Misike nem akart mást, mint filmet csinálni egy olyan fazonról, akinek feláll a farka, amikor gyilkol, és ezt meg is akarta mutatni. Még az ide vezető gyerekkori trauma is csak amolyan kötelező tartozék. Ezért csodálom, hogy a kiontott belekhez mérten miért szemérmeskedik, ha a felálló faszt is meg kell mutatni…
@efes: Ichi legtöbbször valami bezárt helyiségből indul akcióba. Akkor is hallja az öreg utasításait, amikor az nincs jelen. Mindig csak ketten szerepelnek közös jelenetben, harmadik személy soha nincs velük ilyenkor (persze: mert az nem látná őket külön személynek). A végén az öreg van fölakasztva a fára, logikusan azért, mert Ichi megölte a gyereket is az utolsó összecsapásban. Mindebből nekem az a megoldás jött le, hogy Ichi azonos az öreggel. Egyébként nem akkor áll föl a farka, mikor gyilkol, hanem fordítva: a merevedését kell levezetnie a gyilkolással.
Ez nem annyira megfirkált, kb. Bárányok hallgatnak-szintű vulgárpszichológia, viszont ha tényleg ilyen kommersz-pszichologizálós, akkor érthető a film időnkénti “szemérmessége”. Ha sima szadista lenne, akkor valóban indokolatlan lenne, hogy néha félrenéz a kamera.
@Dr. No: Na ja, így tetszetős a megfejtés. Akkor már csak az nem stimmel, hogy ha blvárpszichológia, akkor minek ennyi belsőséget meg zékategóriás művérspriccelést mutatni? Mindenképpen aránytalannak érzem a filmet, amitől még lehet kult, meg izé, de nagy és komoly és komolyan veendő mozi semmiképpen.
@efes: “Akkor már csak az nem stimmel, hogy ha blvárpszichológia, akkor minek ennyi belsőséget meg zékategóriás művérspriccelést mutatni?”
Mer japán. A japán beteg.
@Dr. No: uraim, ne általánosítsunk, maradjunk annyiban,hogy legfeljebb miike rendező úr beteg. tegnap láttam yoichi sai-tól egy nagyon jó filmet (blood and bones), ami szintén tele volt erőszakkal, mégsem éreztem magam mocskosnak, amikor néztem – nem úgy, mint az ichi-nél. gondolom, a rendező attitűdje jön át a filmen, mármint hogy hogyan viszonyul az erőszakhoz, mutat-e némi szánalmat az áldozat/erőszaktevő felé, próbálja-e megérteni/megértetni az okokat stb. az még nem lenne baj, hogy karikírozza a brutalitást, de nem érzem a filmből, hogy bármiféle (erkölcsi?) álláspontot foglalna el ezzel kapcsolatban (az audition-nél ez nincs így, a graveyard of honor viszont ugyanilyen szenvtelenül brutális). olvastam egy elemzést, amiben azt állítják, hogy ez egyfajta provokáció a néző felé, hogy “nesze nektek, ha itt kukkoljátok, ahogy valaki kibelezi a másikat”, magyarán társadalomkritika – hát, lehet, hogy volt ilyen célzatosság benne, én inkább a mostanában divatos filmirányzatot véltem felfedezni benne, hogy nyugodt lelkiismerettel lehet idealizálni ezeket az antihősöket, mert a rendező feloldotta az erőszak miatt érzett feszültséget némi szarkazmussal/humorral.
@bog.art: A japán beteg – Az angol beteg. Got it?