Az afgán származású Khaled Hosseini, gyaníthatóan valóban önéletrajzi ihletésű, nagy sikerű regénye szolgáltatja a Papírsárkányok című film alapját, mely azonban ízig-vérig hollywoodi alkotás, jobbára a szó jó értelmében. Gyártója, forgalmazója a Dreamworks, amely ugye, Spielberg-cég, ez pedig önmagában biztosíték egyrészről a magas szakmai minőségre, másrészről egyfajta jól felismerhető ízlésre.

A film (és nyilván a könyv is) egy érzelmes történet két fiú barátságáról, mely a hetvenes évek végi, még viszonylag liberális Afganisztánban kezdődik, és napjaink Amerikájában cseng ki. Közben Afganisztánban volt egy orosz megszállás, majd jött a tálib horror, amit a mai, amerikai ellenőrzés ellenére meglehetősen ingatag rendszer követ. A főszereplő Amir a helyi liberális értelmiség prominensének gyermekeként kiváltságos helyzetet élvez. Állandó kísérője, a család szolgálójának Hasszán nevű fia mindentől védi, odaadó szeretettel követi az érzékeny lelkű, meséket költő Amirt. Közösen nyerik meg a városi papírsárkány-eregető versenyt. Ennek közvetett folyományaként Hasszánt a rivális utcagyerekek brutálisan bántalmazzák, Amir az esetet gyáván félrehúzódva nézi. Az eset után szégyenében, nem tudva szembenézni saját maga tehetetlenségével, gyávaságával Amir a lehető legszánalmasabb megoldást választva, koholt indokok alapján eltávolíttatja a családot. Később a tálibok elől maguk is menekülni kényszerülnek, már amerikai íróként a felnőtt Amir azonban egy telefonhívás hatására visszatér a tálib rendszer halálos veszélyeket rejtő Afganisztánjába…

A filmet rendező Marc Forster rendezett már egész jó filmet (Én, Pán Péter) és rettentően giccses blöffparádét (Maradj!), ez pedig -mintegy ezek eredőjeként- egész jó, csak egy picit giccses lett. A két, különböző társadalmi kasztba tartozó kissrác barátsága mértéktartóan, ízléssel van ábrázolva, hasonlóan a felnőtt karakterek is tiszteletteljesen, de korrekt rajzolatú figurák, a tálibok (és elődjeik, a mollák, szóban) azonban olyan vastagon vannak démonizálva, hogy már-már nevetségesek. Nem hiszem, hogy valótlan ez az ördögi kép, csak azt mondom, hogy hatásában inkább gyengítő az efféle egyoldalúan elvetemült ábrázolásmód. Ezt persze írhatjuk a Dreamwork számlájára is, de lehet, hogy eredetileg is ilyen sötétnek festi le őket az előlük menekülő Khaled Hosseini. A film egészének finom ízlésegyensúlya súlyosan billen a tálibos résznél, ha ez tudatos hatásvadászat, ha eltúlzott érzelmi kisülés, mindenképpen a giccs felé viszi a filmet. Vagy a propaganda felé, amely még rosszabb.

Azonban a barátság, az árulás, és annak késői kiengesztelésének szándéka szép és pontos, miképpen finom a különböző afgán társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyainak ábrázolása is, Afganisztánban és emigrációban egyaránt. Megejtő hitelességgel vannak jelen a filmben az etnikailag (innen nézve) autentikus szereplők, különösen a fiatal Hasszánt alakító Ahmad Khan Mahmidzada. Ezekért a film: 7/10.