Az természetesen tény, hogy Mindszenty József raboskodott a sopronkőhidai börtönben, a nyilasok zárták be oda őt, mikor még veszprémi püspökként megtagadta egyházmegyéjében istentiszteletek tartását a nyilasok lelki üdvére, és Jávor Pál is nagyjából éppen ebben az időben került oda, mégpedig a németek által, akik zsidó származású felesége miatt zárták be őt börtönbe. Az már Pozsgai Zsolt írói fantáziájának szüleménye, hogy megtörténhetett-e az, hogy egy zárkában üljön a két híresség. Elképzelhető, hogy igen. Izgalmas lehet eljátszani azzal a gondolattal is, hogy ha igen, akkor vajon miről beszélgethettek. Mindszenty, az ambiciózus, fennkölt és mártíromságra hajló büszke főpap és az ízig-vérig világi, mulatós, duhaj és dévaj életet élő Jávor Pál, a kor híres színésze – egy világ két véglete. Pozsgai erre a fiktív szituációra Goethe Faustját és Madách Ember tragédiáját hívta segítségül, a Pap és a Színész beszélgetése legalábbis erősen hajaz ezekre. A Színész (aki könnyedén veszi kölcsön Mefisztó vagy Lucifer alakját a színpadról) olyan hitét, jövendőjét és életének értelmét érintő kérdéseket tesz fel a Papnak, hogy az ennek következtében (miképpen Ádám a Tragédiában) végigjárja életének múltjában, jelenében és jövőjében megélt sorsfordulóit. Mindszenty életrajza ezeket mind tartalmazza, tényszerűleg, bár a valóságban már egyáltalán nem biztos, hogy éppen azok voltak annak szereplői, mint a darabban. Viszont az, hogy a színpadon (s a filmben) Szálasi, Péter Gábor, Rákosi, Kodály és Szekfű Gyula, valamint Tildy Zoltán azok, akik azokon a fordulópontokon jelen voltak, egy történelmi tabló távlatait adják a műnek. E történelmi figurák azonban csak apropók arra, hogy általuk Mindszenty megnyíljon és kinyilatkoztasson, legalábbis ahogyan ezt Pozsgai Zsolt elképzeli.

A Mindszenty – Szeretlek, Faust filmváltozata ugyanabban a szereposztásban készült el, mint ahogyan azt Pozsgai a VAM Design Centerben megrendezte. Képernyőn, mozivásznon kevéssé látott, ám annál többször hallott színészek alakítják a darab figuráit, néhányan egyszerre többet is. Mindszentyt Lux Ádám formálja meg, néha bizony túlságosan is nagy igyekezettel, feledve talán azt, hogy ami esetleg a színpadon elég, az a képernyőn sok. Kautzky Armand játssza Jávort, valamint a Tanácsköztársaság zalaegerszegi rendőrkapitányát, Tildy Zoltán ex-miniszterelnököt és VI.Pál pápát – a színész kifinomult sármja gyakran zavaróan üt át a különböző karaktereken, melyek így igen könnyen összekeverhetők. A darab és a film jolly jokere ifj. Jászai László, aki szabatos artikulációval és igen jól eltalált, túlhajtott ripacskodással kelti életre a ziccer-figurákat, a tahó Szálasit, Rákosit, a cigányprímást, vagy az ávós Péter Gábort, az ördögi bürokratát. Egyedül ő tudja közvetíteni a filmváltozatban azt a groteszk, sőt bizonyos szempontból bizarr szellemiséget, amit Pozsgai darabjából kiérezni vélek, a többiek sajnos nem. Lux túlságosan igyekvő, ezáltal túl komoly, Kautzky pedig túl bűbájos és túl sármőr, de ami a nagyobb baj, hogy mindketten direkten azok, amik, és nem teszik idézőjelbe karaktereiket, mint azt szerintem kellene.

Az összkép igen zavaros. Kezdjük a színészeknél: míg Jászai bővérűen játszik valamiféle tenyeres-talpas szatírát, addig Lux egy inkább hisztérikus, mint prófétai hajlamokkal megáldott/megvert, tragikus életutat bejáró főpapot hoz, miközben Kautzky valamiféle kedélyes Mefisztóként paráztatja múltjával, s jövendőjével. Lehet, hogy ez a felállás működött a színpadon, a filmvászon, a képernyő sajnos ezt ledobja magáról. Ráadásul, Mindszenty alakja a katolikus hívők körében komoly kultusznak örvend, ám a filmből hiányzik mindenféle utalás arra vonatkozóan, hogy ez nem a valóság és nem a történelem, itt csupán játék folyik a lehetőségekkel, eszmékkel és tényekkel. Az az elvont, elrajzolt és groteszk tér, mely talán a színpadon alapból él és érthető, a film intimitásában szintén magyarázatra szorulna. Természetesen nem didaktikusan, hanem mintegy a narrációból, dramaturgiából fakadóan. Itt ez hiányzik, ráadásul a Terror Háza Múzeum, mint díszlet? Háááát…. Amúgy a film vizualitása szerintem jó koncepción alapszik, ez a dogmás, leselkedő, izgő-mozgó kézikamerázás igen szuggesztív tud lenni, ha látjuk az arcokat, szemeket, árnyékokat és fénycsíkokat. Azt tudom hajdani elvetélt operatőri múltamból, hogy igen nehéz premier- és szuperplánokat tűélesen fényképezni egy alulvilágított térben, kézből, sok-sok ide-oda skurccal és svenkkel, ezekkel Győri Márk is alaposan megküzdött, a művészi szándék látszik is, de a végeredménybe bántóan sok élességprobléma is becsúszott. Mindezek, azzal együtt, hogy az alig több mint egyórásra húzott műből nem igazán jön le az a groteszk szemléletmód és kérdésfelvetés, ami szerintem alapvetően benne van, úgy tűnik, végzetesen megfúrják e filmet.

Asanisimasa: 2/10