Mindjárt megyünk ki a térre, tüntetni a sajtószabadságért, a cenzúra bevezetése ellen, vagy csak úgy kötelességtudatból, kinek-kinek miért. Talán tanulságos lehet szembesülni azzal, hogyan néz ki a világ jelenlegi legvirulensebb gazdasággal rendelkező, de totálisan felülről vezérelt országában egy lázadó, ellenzéki film. A Kis piros virágok a negyvenes évek végének Pekingjének egyik óvodájában játszódik, szereplője rengeteg 3-6 éves kis kínai, valamint néhány 20-30 közti lelkes, nagy kínai óvónéni. A főhős a kis Qiang. Új fiú az oviban. A többiek szép, katonás rendben kakilnak reggelente, maguktól öltözködnek, maguk lapátolják piciny szájukba a rizst, hogy aztán jutalmul, kéz a kézben együtt énekelhetik a dalt: “Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!” Vagy ennek kínai megfelelőjét valami farkasról, tökmindegy. A lényeg az üzeneten van: ha jó leszel, akkor boldogan játszhatsz, ha nem, akkor megszívod. Pedig a lelkiismeretes óvónénik, a katonásan szigorú Litől a lágyabb, engedékenyebb Tangig igazán mindent elkövetnek, hogy rendes óvodást faragjanak Qiangból, a kis lázadó nem hajlandó betörni. Ő továbbra is inkább az ágyba vizel, minthogy a többiekkel egymás popójába fordulva sorba intézzék dolgukat, szigorúan reggelente, sőt, még kakis fenekét kitörölni is rest. Ennek ellenére, sikerül a szomszéd kislány szimpátiáját kivívni egy időre, bár többször megkapja: Büdös vagy. Qinget a sikertelenség és a magány egyre dacosabbá változtatja, megbirkózni az irdatlan rendszerrel azonban nem képes. A film végére már teljesen egyedül maradva, a sarokba kuporodva sírdogál, miközben a többiek boldogan mosolyogva lépkednek Mao elvtárs által kijelölt fényes ösvényen a kiérdemelt ígéret földjére, a kommunizmusba.

Yuan Zhang saját emlékei alapján forgatta ezt a felületesen bájosnak és tüneményesnek látszó, de valójában mélységesen keserű filmet. Kétfenekű, kifinomultan faramuci nyelvet használ, ugyanis a kis piros virágok (piros virágok, és nem vörös virágok, mert ez utóbbi túlságosan közvetlenül utalhat a kommunista jelképek uralkodó színére; ám itt szó sincs semmilyen direkt fogalmazásról, éppen ellenkezőleg) a jól teljesítő, parancsra kakilni, pisilni tudó, mindent megevő és maguktól felöltözni tudó, fegyelmezetten játszó óvodások jutalma. Erre vágyik Qiang is, mégis inkább a dacos ellenkezést választja – nem csoda, hogy sosem kap belőle. A film kétfelé játszik. Maximálisan igyekszik a rendtartó, kínai cenzúra igényeinek is megfelelni, hiszen a lázadó megkapja megérdemelt jutalmát, ott sírhat egyedül a közbudi sarkában, míg a “rendes” többiek odakint játszhatnak. Ennek ellenére, állítólag Kínában mégis be van tiltva a film – nem könnyű hát ott sem átverni a cenzúrát. Végül is, a néző szimpátiája egyértelműen Qiangé, hiába szaros a segge állandóan, hiába válik kifejezetten pimasszá a végére, mindenki érzi, hogy neki van igaza és őt sajnáljuk a végén. Virtuóz és áttetszően világos narráció, elbűvölő gyermekszereplők a sok pisi és kaki ellenére kifejezetten ízléses, szépen fotografált filmen. Nem árt, ha alaposan felkötjük a gatyát, mert netán ott fogunk majd mi is sírdogálni a sarokban, a szabad pofázás helyett… Asanisimasa: 9/10