A kártyavár összedől Stieg Larsson négysikerű, Millenium című regény- és film-trilógiájának befejező, utolsó része. A három rész szervesen összetartozik, lineárisan következnek egymásból, külön-külön csak töredékesen érthetőek. Mégis, A kártyavár összedől sokkal jobban passzol a második, A lány, aki a tűzzel játszott című részhez, e kettő nyugodtan felfogható egyetlen, igen hosszú játékfilmnek is, vagy egy tévésorozatnak, egybenézve. Persze, a rendező itt ugyanaz (Daniel Alfredson), ami alanyi jogon adhat valami stílusfolytonosságot a projectnek. Így, bevégezve a trilógiát, azonban egyértelműen látszik, hogy az első, Niels Arden Oplev által rendezett A tetovált lány egy igen jól sikerült felütés volt csupán, melynek a második része még viszonylag sikeresen tartotta fenn az első rész okozta feszültséget, illetve nézői várakozást, a befejező rész azonban már elég gyengén sikerült.

Optimális esetben, ha a regényeket olvasók egyfajta mozgóképes illusztrációként fogják fel a filmeket, valószínűleg nem tűnik fel semmi, hiszen a néző benne marad az első részben megteremtett univerzumban, és magával ragadja Lisbeth személyisége, igen nehéz sorsa. Ha azonban a regényeket nem olvastuk (mint ahogy én sem, hiszen a filmnek önállóan is meg kell állnia a lábán), akkor ez az utolsó rész már igen csak el lett nagyolva. Olyan ez, mint amikor valaki hozzáfog egy nagy ház építéséhez: az elején van kedv, pénz, erő és lelkesedés, sőt még a haverok is segítenek. Fejest ugrunk a munkába, napok alatt kész az alap, további napok alatt már a falak is állnak, majd pihenünk. A tető már csak hetek alatt készül el, a belső munkálatok pedig hónapokig húzódnak. Egyre többet számolgatjuk a pénzünk, egyre többet pihenünk, a haverok sem olyan lelkesek, sőt már el is maradoznak. A ház végül annyira kész, hogy be lehet költözni, de a terasz nincs leburkolva, vakolat csak az utca felől van feldobva, az egész project a végére elnyúlt, kifulladt, elerőtlenedett. Ez utolsó rész is ilyen elnagyolt lett, mintha Alfredson megijedt volna, túl nagy ívet húzott az első két rész, és a harmadik egy suta levágással köti össze a kettőt: az eredmény így viszont nem egy szép, tökéletes kör, hanem csak egy alaktalan krumpliforma lett. A kártyavár így valóban összedőlt, tulajdonképpen képletes, filmbéli értelmében is, de nekünk, nézők számára a mítosz és az élmény szempontjából is.

Alfredson kizökkentette Lisbeth történetét eredeti kerékvágásából (nem a sztorit elemzem, hanem csak a stílustörésre utalok) azzal, hogy ebben az utolsó részben a filmet valamiféle flippergolyóként belökte különböző filmzsánerek kliséi közé. Hagyományos, sőt, egy igen reális kémtörténetbe csöppenünk, néhány gonosz tekintetű, szuszogó, nyugdíjas könyvelő-külsejű öregúr közé, miközben Lisbeth hosszan gyógyulgatja magát a kórházban, a város szélén. Aztán ennek egyszer csak vége, és jön a következő, a tárgyalótermi dráma, egyre lassuló tempóban. Lisbeth története így nem ívet ír le, hanem lejtőt, mely meredeken kezd, de lankába fúl, végül belevész a semmibe. Finálé (katarzisról szó se essék!) helyett még egy jelenet, még egy jelenet, aztán még egy és még egy, legvégén pedig az, amelyiket már jóval elébb meg kellett volna oldani. Szegény Lisbethből pedig egy tök átlagos csaj lett. Holott nem az.

Remélem, a könyv-trilógia ennél jobb élményt okoz és csak a filmváltozata lett a végére így elkenve. Asanisimasa szerint a befejező rész: 5/10. Összességében a trilógia, elsősorban az első résznek köszönhetően: 7/10