A minapi, dicséretes szorgalmú Magyarhangya-mozgalom talán legjobb bemutatója volt Athina Rachel Tsangari filmje, az Attenberg, mely egyszerre több szempontból is unikum. Egyrészt kortárs és görög film, másrészt női alkotó filmje, és nem utolsósorban, egy minden szempontból igényes kivitelű, friss hangvételű és tabudöntögető gondolatokkal teli, négyszereplős kamaradráma.

Görög filmekből nem vagyunk nagyon elkényeztetve, bár nem is nagyon lehetünk, hiszen évente mindössze néhány mozifilm készül a Balkán, manapság gazdaságilag igen keserves helyzetű csücskében. Azonban, ha beleásunk a filmtörténelembe, akkor sem tudunk nagyot meríteni, Theo Angelopoulos veretes és hosszadalmas, filozofikusan elmélyült drámáit és néhány más, erősen (ill. erőltetetten) művészi próbálkozáson kívül nem találunk sok mindent. Ezért is meglepetés ez a film, mely azonban az égadta világon semmi görögös sztereotípiát nem tartalmaz, baromira semmi hellén nincs e filmben, leginkább egy szókimondó, karakán skandináv drámát sejtet, esetleg ha a ritkás tájkép-panorámákat elemezzük, akkor utal csupán valami Görögországra, sőt, egyáltalán a mediterrán életérzésre, néhány ködbe és esőbe vesző hófehér házfallal és a szélben hajladozó ciprussal, pálmafával. A film a görög télben játszódik, ami úgy néz ki Thimios Bakatatakis esztétikus képein, mintha svéd koraősz lenne.

A hideg, levegős, geometrikus és szimmetrikus kompozíciókba rendezett képek ráadásul Tsangari érzelmektől mentes, szinte kíméletlenül egzakt “meséjét” közvetítik egy fiatal lány életét meghatározó pillanatokról: a szerelemről és a halálról. Az Attenberg főszereplője (a rendezőnő alteregója?) a film groteszk, ám kitűnő hangulati ellenpontokként funkcionáló táncbetétekkel egymástól elválasztott jelenetekben éli át az első csók, az első szexuális együttlét élményeit, mintegy párhuzamosan rákbeteg apjának elvesztésével. Életének e fontos eseményeit barátnőjével, illetve haldokló apjával folytatott intim, szabad és szabados együttlétekben éli meg, melynek pillanatai olykor a néző számára is okoznak amolyan ismerős, déja vu érzést.

Tsangari kicsit Kocsis Ágis fanyar, groteszk humorral és egyáltalán nem szégyenlősen, mélyen földbe ásott tabukat játszi könnyedséggel helyükből kirúgó pimaszsággal mutatja meg a bimbózó nőiesség buktatóit, hasonlóképpen, mint ahogy David Attenborough ismert természetfilmjeiben is látjuk ugyanezeket, csak éppen az állatvilágban, de hasonló modorban elmesélve – a film címe is Attenborough nevének ferdítése, sőt a főszereplő lány is több jelenetben feledkezik bele Attenborough filmjeibe…

Az Attenberg friss ritmusú és friss szemléletű, ügyes film – trendet, korszakot, efféléket ugyan nem teremt, az első csókról, a szüzesség elvesztéséről éppúgy nem fogalmaz meg új és forradalmi dolgokat, mint ahogyan azt az elmúlásról, a halálról sem teszi meg, azonban ezekről közhelymentesen, saját szavaival mesél. Sőt, még az orrunk alá is fricskáz, ha túlzottan álszent módon, vaskalaposan viszonyulunk ezekhez a nehéz pillanatokhoz. Asanisimasa: 8/10