Az amerikai filmes fősodor egyik jellegzetes filmműfaja a tárgyalótermi dráma, mely mintegy lelkiismereti okokból, igen jól megfér az álomgyár által termelt, valóságtól elrugaszkodott szórakoztatóipari termékek mellett, illetve azokkal ellensúlyban. E filmek végkicsengése azonban a legtöbb esetben ugyanaz: remek országban élünk, ahol az igazság mindig, minden körülmények és bármilyen rossz, gonosz szándék ellenében győzedelmeskedik. Ebben a nagy és szabad országban mindig akad valaki, aki kikaparja az igazságot a rárakódott guanó alól, a kisember, akiben azért bőven mocorog a kurázsi, felülkerekedik a hatalmasságokon, ahol Dávid legyőzi Góliátot. (Azt hagyjuk most, hogy ebből aztán mindig Góliát csinál filmet…) Jimmy Stewart, a vidéki cserkészvezető felmegy a Szenátusba, és igazságot tesz. Mr.Smithtől Erin Brokovichig hosszú az út, melynek egyik fontos, és remekbe faragott mérföldköve ez a 2005-ös Kőkemény Minnesota című film.

A történet most is valóságalapokon nyugszik, mint a legtöbb efféle műfajú film. Ennek oka igen egyértelmű: ha egy filmes, egy forgatókönyvíró az íróasztalánál találna ki ilyen történeteket, melyeket ilyen nyilvánvaló pedagógiával tárna a néző elé, akkor senki ki nem mosdatná őket didaktikus propagandafilm vádja alól. Sőt, minden bizonnyal hazug, prekoncepciózus, hatásvadász fércműnek bélyegeznék. Azonban ha ott virít a filmen a Based upon a true story címkéje, akkor ha túlságosan el nem cseszik a filmet, akkor garantált a biztos közönségsiker, és valószínű, hogy a fesztiválokon is leesik néhány díj. Az igazságérzet az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, valamint az élet a legjobb forgatókönyvíró. Minnesota az USA egyik északi tagállama, s mint ilyen, kietlen, barátságtalan, isten háta mögötti vidék. Ilyennek látjuk legalábbis Niki Caro filmjében. A lepusztult röghegységben az egyetlen megélhetést a fémbányászat jelenti, mely azonban a külföldi olcsó fémek feloldott exporttilalma miatt halódásnak indul: a régi, képzett bányászokat a bánya tulajdonosa folyamatosan küldi el, helyükre pedig -lényegesen kevesebb bérért- nőket vesz fel. A szituáció komoly feszültséget okoz a kisvárosban, ami a bányán belül vaskosan szexista, hím-soviniszta atrocitásokban nyilvánul meg, melynek egyik elszenvedője Josey, a Charlize Theron által alakított, két gyermekét egyedül nevelni kényszerülő nő. Josey azonban egyszer csak megelégeli a folyamatos zaklatásokat, miután főnöke meg akarta erőszakolni, ügyvédet fogad, és beperli a bányát. A per azonban a bányából származó bevételekből élő közösség ellenállásán megbukni látszik…

Nos, a hollywoodi dramaturgia itt is működik, Niki Caro azonban ízléssel és jó arányérzékkel mesél. Pontosan árnyalt, szürke és kék, szinte geometrikus képekkel teremti meg a környezet lélektelen, durva és csak tényleg beszűkült tudatállapottal elviselhető, embertelen voltát. A flashbackekre épülő elbeszélésmódban ugyan az égadta világon semmi különös nincs, viszont tökéletes módszer egy, önmagában azért mint történet, nem túl érdekes tárgyalótermi dráma érzékletessé tételére. Ebben remek színészek vannak segítéségre, teljesen megérdemelt Theron Oscar-jelölése, egész végig azon gondolkodtam, hogy ki ez a csaj, aki játssza Josey-t? Merthogy, olyan jó és annyira ismeretlen… Frances McDormand arcát persze, azonnal felismertem, remek és megrázó alakítást nyújt itt is. Ekkor még viszonylag ismeretlen színész a nem sokkal később, a Hurt Lockerral Oscart nyert Jeremy Renner, azonban már itt is kitűnően hozza a film végtelenül cinikus, gyáva, ám nyegle kulcsfiguráját. Mellékszerepekben Sissy Spacek, Woody Harrelson, Sean Bean, szintén remekelnek.

Igen hiteles a film problémafelvetése, hiszen a nők, ún. “férfias” munkakörökben való elhelyezkedése valódi probléma ez bárhol a civilizált világban, hát még azon kívül. Az ilyen munkakörben dolgozni kényszerülő nők folyamatosan az őket minimum dehonesztáló, de legtöbbször nyíltan szexista megjegyzésekkel (jobb esetekben csak) bombázó férfiak céltáblájának közepén állnak, érdekeik, igazságuk érvényesítésére abban a férfiközpontú világban vajmi kevés az esélyük. Nem tipikusan amerikai probléma tehát az, amit e film kitűnően bemutat, érvényes ez ránk magyarokra is, van mit tanulnunk a sokszor ostobán lesajnált amerikától, hiszen Josey Aimesnek, Erin Brokovichnak igaza volt, ráadásul ők az igazukért a valóságban is megküzdöttek. És ha legalább ilyen szép, hollywoodi filmekben is, de legalább látható, hogy él az igazság. És a remény hal meg utoljára… Hajrá, Szabó néni. Asanisimasa: 8/10