Mi sem bizonyítja jobban a Pontypool nagyszerűségét, hogy éppen a zombik fújnak rá ezerrel, hogy milyen zombifilm ez, hiszen dögunalom, meg semmi hentelés – hiányzik a hörgő akolmeleg, nyilván. A film abszolúte nem látványos, nem a szemre, nem az érzékekre, hanem a néző agyára apellál. Ha az nincs, vagy kikapcsolt állapotban van, akkor értelemszerűen a film nem működik.

A helyszín gyakorlatilag mindvégig egy rádióstúdió. Néhány szereplő, egy szúrós-karcos, de már kiégett sztárműsorvezető, egy oktondi szerkesztő és háborús múlttal is rendelkező, ám igen csinos hangmérnök, és még néhányan. Tévéjáték, avagy szinte kiált a színpadi feldolgozásért Tony (és nem Anthony, hiszen ő már elhunyt 1993-ban!) Burgess könyvéből a kanadai Bruce McDonald által rendezett horror? Inkább negatív utópia? Médiakritikai vagy akár társadalomkritikai parabola? Nyelvelméleti filmesszé? Himnusz a szerelemhez? Ez minden benne van e filmben, úgy gondolom. És még sok minden más, ha a néző agya beindul, akkor asszociál, mint a gép s szinte egy másik filmet is néz a tévén futóval, szimultán.

A sztori egyszerű: Orson Welles híres és médiatörténeti jelentőségű Világok háborúja című rádióadaptációjának egyfajta variációját látjuk. Egy vidéki, kanadai kisváros rádióstúdiójában ülve, külső tudósítók és civil betelefonálók meg-megszakadó hívásaiból tudjuk meg, hogy odakint mindenki megőrült, valami furcsa vírus terjed, a katonaság karanténba zárta a várost – közben a rádió munkatársai élő, egyenesben próbálnak közvetíteni a kis privát világvégükről. Fokozatosan derül fény a titokra, hogy a vírus a nyelvvel, a kimondott szóval, annak megértésével terjed, nem spoilerezem tovább… (vö.: lassan mondom, hogy mindenki megértse…)

Az egyéni felelősségünk mérhetetlen fontosságáról szól a film, a nyelv erejéről, (s ebben nagyon is kapcsolódik egymáshoz a két Burgess), a kimondott szavak súlyáról és hogy azok értelme, értelmezése hányféleképpen hat(hat) az életünkre. A szűk, klausztrofóbiás és információszegény környezetben, a kezdeti, tagadhatatlan unalom expresszgyorsasággal gyűrűzik be valami igen kényelmetlen feszültséggé, amely aztán a végére kis katarzissal mintha oldódna, azonban valami kényelmetlen mégis bennmarad. Saját magunkat látjuk a stúdió hangszigetelt plexiablakának tükrében, ahogy kapkodjuk a fejünket, ahogy a világ elhömpölyög mellettünk, néha úgy tűnik, értünk mindent, de aztán rájövünk, hogy csak azt hittük, hogy értjük a lényeget. Okos, agyas, gondolatébresztő film ez, sokan találhatnak benne morfondírozni valót. Zombik nincsenek benne, illetve, csak pont annyian, mint itt odakint, az utcán. Komolyan megnézném ezt színpadon… jobb színészekkel, mert hát ők e filmben az igazán gyenge láncszemek. Asanisimasa: 8/10