Bátor fickó ez a Rodrigo Cortés, hogy bele mert vágni egy ilyen első, sőt akár második, harmadik hallásra is lehetetlennek tűnő témába: ábrázolni egy élve eltemetett ember drámáját a koporsóban, mindvégig a szűk, levegőtlen és sötét térben, egyetlen szereplővel. A spanyol rendező első filmje sem volt már szokványos, abban egy átlagos kisember nyer meg egy óriási összegű nyereményt, a bibi csak az, hogy ezt nem (akkor még csak-csak) ropogós euróbankjegyekben kapja meg, hanem természetben kell elköltenie. A főhős így meghökkentő, furcsa és legtöbbször idegesítő, kilátástalan helyzetekbe bonyolódik, a szintén spanyol Bunuel legjobb abszurd hagyományait folytató filmben. A bizarr hangvételt tovább megy második filmjében is, aminek címe – Élve eltemetve – gyakorlatilag le is írja az egész film cselekményét. A főszereplő itt is kisember. Paul Conroy egy amerikai vállalat sofőrje, aki állandó pénztelenségét gondolta megoldani akkor, amikor elvállalta a jól fizető, de nem épen veszélytelen iraki munkát. A konvojt, amiben ő is vezette teherautóját, bomba-, majd gerillatámadás érte, sokakat megöltek, őt elrabolták és most egy koporsóban fekszik, élve eltemetve valahol, valószínűleg az iraki sivatagban.

Filmben azt ugye, lehetetlen lett volna megmutatni, hogy valaki másfél órán át fekszik egy koporsóban, ezért a film írói, csalafinta módon, csempészet a koporsóba/beleírták a történetbe, hogy azért Paulnál van mobiltelefon, Zippo gyújtó, laposüveg, bicska és ceruza. Zippóval világít, mobiltelefonnal telefonál (föld alatt, az iraki sivatagban van térerő, ami csak néha tűnik el), mobilon mondja az arab akcentus, hogy 5 milla az ára, USA dollárban. Tehát, így, ezekkel a segédeszközökkel zajlik a film, könnyű a dolga a kellékesnek. Azonban ne legyenek kétségeink, még így is kutya kemény feladat tartalommal, izgalommal és látvánnyal megtölteni egy normál vetítési időt, Cortés azonban tökös legény és nagyjából megcsinálja.

Az rendben van, hogy kb. 10 perc után a néző számára világossá válik, hogy a filmnek kettő darab vége lehetséges: vagy megmentik Pault, bármilyen módon, kommandóval, kifizetik a váltságdíjat, bármi, vagy vége van. Utolsó fény kihuny, mint Tarr Béla végső filmjében. Isa por és homok vogymuk. Ettől kezdve azonban a forgatókönyvíró (Chris Sparling)  fantáziájára van bízva minden, mit tud belezsúfolni a klausztrofób térbe, és a fennmaradó vetítési időbe. Nos, egyre csökkenő reményt, egyre növekvő magányt, elveszettségérzetet, dühöt, fájdalmat, csalódottságot és kétségbeesést. Ryan Reynolds nagy ziccere a film, amit egyedül visz végig a vállán – nem mondom, hogy nem él vele, megtesz minden tőle telhetőt, nem is hibázik, hogy mégsem lehengerlő a film, arról nem ő tehet. Többet, nagyobbat játszani konkrétan nincs tere. Amit azonban Cortés vár tőle, azt maradéktalanul megcsinálja. Becsülettel végigküzdi a számára is nyilvánvalóan kőkemény melót jelentő filmet, hogy aztán az a végére mégis elfárad, abban elsősorban az játszik szerepet, hogy közben a néző is elfárad. Ahogyan a filmbéli Paul is kezdi feladni a küzdelmet, a néző is vele tart ebben, hiszen nincs módja mást csinálni, mivel ebben a filmben csak ők vannak ketten, a külvilág, üzenetrögzítőivel, értetlenkedő vagy éppen cinikus bürokratáival végjátékot játszó emberrablókkal és tehetetlen(kedő) segítőkkel pedig egyre messzebb. Így aztán a végére, amikor meg kéne igazán rendülnünk, amikor az utolsó erőnket összeszedve kéne küzdenünk, már nem érdekel az egész, belefáradtunk mindenbe. Így a szándék, az ötlet díjazandó, ahogyan a bátorság és az erőfeszítés is, hogy ezt a lehetetlen történetet filmmé varázsolja, összességében azonban sajnos ez a film, minden tartalma, gondolata és üzenete ellenére visszahuppan az érdekes, de csak közepes mezőnybe. Asanisimasa: 6/10