Tekintve, hogy még mind a mai napig harcolnak (de legalábbis ott vannak) amerikai katonák Irakban, igen boldog ország az, amelyik gond nélkül tárja világ elé a szennyesben felhalmozott szarcsíkos alsógatyáit. Válság van, gondok vannak, de ez senkit nem zavar abban, hogy áldozzon az igazság oltárán – mi bezzeg még ezt a nyamvadék III/III-as dolgot sem bírtuk húsz év alatt rendbe tenni, nemhogy más, ennél lényegesen fontosabb dolgot megoldanánk. Nincs mondjuk Joe Wilsonunk, csak egy csomó, bankszámláját, állását, picinyke hatalmát féltő szarházink… Joe Wilson amerikai nagykövet volt évekkel ezelőtt Nigerben, de arról vált igazán híressé, hogy hazugságon kapta (hohohó!) az USA elnökét, a világ legbefolyásosabb emberét, ifjabb George W. Busht. A hazugság az volt, amikor az elnök soros évértékelő beszédében azzal indokolta az Irak megtámadását, hogy Szaddamék vegyi fegyvereket, sőt mit több, atombombát gyártanak, amivel meg akarják támadni az Államokat. Az atombombához szükséges dúsított atomot pedig Nigerből vásárolták – Wilson azonban, feleségének, a mellesleg a CIA kötelékében dolgozó ügynöknek ajánlására visszautazott Nigerbe, ahol bebizonyította, hogy lehetetlenség, hogy Nigerből atombomba-alapanyag származzon. Felesége, Valerie Plaim pedig mindezt alátámasztotta Irakból származó értesüléseivel, miszerint Szaddamnak nemhogy atombombája és vegyi fegyvere nem volt, még a tankjaiba se nagyon volt pótalkatrésze. A háború indoka, vagyis a casus belli így szimpla hazugság, ergo az elnök hazudik, ergo, az egész iraki offenzíva jogtalanság. Természetesen, Joe Wilsont és Valerie Plaimot azonnal meghurcolták, lekomcsizták (annyira ismerős ez nálunk is), életveszélyesen megfenyegették, de aztán évek múlva, a szenátusi vizsgálóbizottság előtt mégiscsak érvényt tudnak szerezni igazuknak. Az más kérdés, hogy a bűnösök ott is büntetlenül maradtak, legalábbis szépen elkentek mindent az ügy körül…

Az Államtrükkök című politikai dráma (NEM akciófilm!) ennek az ügynek dokumentarista hangvételű, meglehetősen alapos, ám igen feszesre vágott feldolgozása, melyet nem véletlenül jelöltek Cannes-ban Arany Pálmára. Doug Liman ügyesen kanyarított drámát a valóság töredékeiből, és kreált valódi filmhősöket a hétköznapi hősökből, akik úgy keltek harcba a világ urával, hogy közben sosem felejtették el lehalkítani hangjukat gyermekeik előtt. Összeesküvés-elméletekben legalább közepesen tájékozott nézőnek persze a film nem fog ma már sok újat mondani, számukra már régen bizonyos volt Bushék simlissége, azonban -főleg a mai hazai córeszben- abszolúte nem árt picit agyongyalázott igazságérzetünket ápolgatni, ha mással nem hát ilyen filmekkel. Valerie és Joe szerepeiben Naomi Watts és Sean Penn abszolúte meggyőző és hiteles, a film pedig kötelező. Asanisimasa: 9/10