A Pina táncfilm, pontosabban a világhíres német koreográfus, Pina Bausch portréfilmje, a szintén világhírű Wim Wenders, ezúttal 3 dimenziós kameráján keresztül. A tánchoz, baletthez, mozgásszínházhoz nem értek, Pina Bauschnak mindössze egyetlen koreográfiáját (Sweet Mambo) láttam, nemrégiben, amikor társulata, a Tanztheater Wuppertal fellépett a Nemzeti Színházban – én úgy nézem az ilyen előadásokat, mint egy óvodás kisfiú. Kerekre nyílt szemmel és tátott szájjal, ha lenyűgöz, és ásítozva, durcásan utálkozva, ha unom. Ez az előadás fele-fele arányban hatott rám, kezdetben lenyűgözött, de aztán belefáradtam és elkezdtem unni. Annyi azonban számomra is lejött, hogy valami eredendőt, elementárisat és különlegeset láttam, a híres és sokat emlegetett német koreográfusnő nyilván nem akárki, s nyilván nem véletlenül készített róla filmet Wenders sem.

Lehet valami nagyon balsejtelmű, nyomasztó Wenders karmájában, hiszen nem először lengi körül a halál és az elmúlás valamelyik filmjét. Ezt megelőző filmje a Halál Palermóban címet viselte, de ennél sokkal komolyabb, megrendítőbb a Villanás a víz felett című 1980-ban készült dokumentumfilm, melyben idős mentorának, barátjának, Nicholas Raynek haláltusáját vette filmszalagra. A halál motívuma szinte az összes Wenders-filmben előjön valahogyan, ha másképpen nem, hát úgy, mint az óriási sikerű Buena Vista Social Clubban, frivol, fricskát mutató mosolyként. Wenders és Bausch (a képen) húsz éven át terveztek közös filmet, míg végül 2009-ben jött el az idő, hogy nekilássanak a közös munkához. A sors, Isten vagy a karma azonban itt is közbeszólt, két nappal a próbafelvételek megkezdése előtt és öt nappal azután, hogy Bauschnál rákot diagnosztizáltak, a koreográfus hirtelen, tragikus gyorsasággal elhunyt a rák egy közelebbről eddig nem ismert, rendkívül gyors lefolyású változatában. Wenders azonban elkezdte a forgatást, s ennek eredménye ez a film.

Én egy normál, kétdimenziós verziót láttam, de azt a priori aláírom, hogy a 3D technika ha másra nem is, de tánc (sport, stb.) filmes megjelenítésére tökéletesen alkalmas lehet. A hírek szerint többé-kevésbé ez így is van. Bausch ritmikusan ismétlődő mozdulatokra épülő, vulkanikus erejű és elsöprő intenzitású koreográfiái azonban még ezen a szánalmas síkképen is átjönnek. Wenders portréfilmje, az alkotó híján, annak művein, illetve a művek más térbe helyezett variációin, valamint a társulat táncosainak egymondatos vallomásain, a túlvilágra küldött megható üzenetein keresztül adja ki Pina Bausch portréját. A film működik, persze ehhez kell Bausch vibráló, mindenre nyitott, játékos, ám szigorú és következetes személyisége is, mely munkáinak minden egyes pillanatából süt. Elképesztő, hogy szinte minden zene inspirálta, a barokk áriáktól romantikus vonósnégyeseken és Sztravinszkij tánckoreográfusok számára megkerülhetetlen Tavaszi ébredésén keresztül a dixielanden és jazzen át a legmodernebb elektronikus tánczenékig és különféle népzenékig, azonban mindig a férfi és a nő viszonya állt a középpontban. Amikor egy fiatal portugál táncos érkezett a társulathoz, és elfogódottan megkérdezte a világhírű koreográfust, hogy mit is kéne csinálnia, Bausch azt válaszolta: Táncold el a szerelmet! Ha ez volt Bausch hitvallása, akkor ez a filmben benne is van. Mit lehet még erről elmondani? Ezúttal nem ásítoztam, hanem elejétől a végéig tátott szájjal csodáltam. Asanisimasa: 10/10