A film címéből (Café Lumiére) talán következne, hogy valami könnyed franciásat kapunk, bár az utána következő krikszkrakszok nyilván a helyünkre is térítenek, már a ‘franciás’ jelzőt illetően. A ‘könnyed’ továbbra is fennáll, s bár a filmet (jobb híján) drámának bélyegzik a különböző adatlapok, azért nincs semmi drámai, semmi komoly ebben a filmben. Igazi keleti egykedvűség lengi be a tajvani Hou Hsiao-Hsien japán környezetben forgatott filmjét, mely ráadásul könnyed is, mint egy pillangó szárnycsapása, mikor felébred a hajnali nap első sugarára egy cseresznyefa harmatos virágán. A Café Lumiére-nek azért a filmtörténelemhez van annyi köze, hogy egyfajta, a film elején is deklarált homage a japán film egyik nagy alakjához, Ozu Yasujirohoz, akinek a film készítésének idején ünnepelték születésének 100-ik évfordulóját.

A mesteri előképhez hasonlóan, itt sem történik semmi. Semmi lényeges, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Yoko, a fiatal riporterlány egyedül él pici tokiói lakásában, hűtője mindig üres. Szüleit már ritkán látogatja, de ha igen, akkor úgy tömi magába édesanyja főztjét, mintha soha nem evett volna még. Munkája kapcsán gyakran utazik Tajvanra, ahol egy kósza kapcsolatból terhes marad. Férjhez menni azonban nem akar, egykedvűen pergeti napjait tovább. Ennyi, amit nagyjából le lehet írni a film sztorijáról, de ahogy Ozu sem, így ez a film sem tartja lényegesnek a történetet, legalábbis a mi nyugati fogalmaink szerint. Hsiao-Hsien kamerája a film elején szépen belesüpped a tipikusan japán földközeli látószögbe, és attól kezdve, mintegy másfél órán át szemléli főhősénekszereplőjének mindennapi életét. Sokan felénk vakarják a fejüket, hogy ebben akkor mi a jó? Mit kell nézni?

Mit kell nézni reggel kávézás közben a plafonon? Mit kell nézni, amikor a tél múltával, az egyik első tavaszi napon, amikor már érezni a nap melegét, lehuppanunk egy padra öt percre? Mit kell nézni, az előttünk lótó-futó embereket? Azt az öreget, aki morzsát szór a dagadt városi galamboknak? A fiatal gimnazista lányokat, akikről szakad le a ruha a nap első meleg sugaraira? Azt a biciklistát, aki éppen hogy csak meg tudott állni a piros lámpánál? Hogy az a férfi beletalál-e a szemetesbe, amikor talán túl lazán belecélzott azzal a kólásüveggel? Bagatell, banális, semmi kis dolgokat nézünk, bámészkodunk, meditálunk, agyat ürítünk. Picit befelé látunk. Lopunk egy kis időt, hogy magunknak legyünk.

A kritikusok legalábbis nyilván így gondolják a Rohadt Paradicsomon, hiszen a 94% azért 94%. Nyilván, a sok sematikus nyugati erőlködés után jó egy ilyen nyugodt, távoli, könnyed fuvallat, mely tisztítja a szemet, agyat, fület. Én is hasonlóképpen vagyok vele. Asanisimasa: 9/10