Szeretem Ricky Gervais humorát, sőt, talán a legjelentősebb kortárs komikusnak mondanám. Eddigi egyetlen mozifilmje -már, amit all-round szerzőként követett el- ugyan még messze nem volt tökéletes, azonban két überallez tévésorozata, az Office és az Extras már tényleg mindenek felett áll, legalábbis a sitcom mezőnyben. A Kisvárosi Rock’n’roll második nagyjátékfilmje, melyet állandó társával, Stephen Merchanttal közösen írt és rendezett, valamint az egyik jelentős mellékkaraktert játssza is.

Látszólag meredeken kretén, cinikus, szexista és rasszista, gyökér és politikailag tökéletesen inkorrekt ezúttal is, annyira, hogy helyenként akár nyugodtan fel is hördülhetünk. Gervais ilyen, egy pillanatnyit sem cicózik, ha nevén kell nevezni a gyereket, s ha fel akarunk rajta háborodni, hát tessék – gondolhatja kissé püffedt babaképe mögött, magában kajánul vigyorogva. Azonban Gervais okos, és egyáltalán nem tisztességtelen, csupán nem kenegeti a valóságot, hanem olyannak mutatja, amilyen valójában, s amilyennek ábrázolni akár három szociológus végzettségű dokumentumfilmes is csak vért izzadva, hosszú évek terepmunkája után lenne képes, ha egyáltalán. A címbéli kisváros valahol a füstös, koszos, meddőhányók között elterülő közép-angliai iparvidék jellegzetes települése – Temetőcsomópont, ja. Isten háta mögötti szemétkupac. Lakói igazi angol prolik, sötétek, korlátoltak, bunkók és suttyók. Lehet ezt színezni, de hát mégiscsak azok. Itt nevelkedik a hetvenes évek közepén a film három ifjú főszereplője, akik bár együtt lógnak, távlatokban különbözőképpen képzelik el boldogulásukat. Az ő történetüket meséli el a film, mellékszerepekben komoly sztárokkal, mint Emily Watson, Ralph Fiennes, vagy akár maga, Gervais.

Az angol munkáskörnyezetben játszódó filmek modorában indulunk, s úgy tűnik, egy igen súlyos társadalmi dráma vár ránk, még akkor is, amikor Gervais először feltűnik. Azonban az első poénján már röhögünk, ha ezt nem szégyelljük, hiszen általa igen vaskos kontúrokkal rajzolódik ki a tipikus angol proli család karikatúrája, mely minden elrajzoltsága ellenére, úgy hiszem, tűpontosan fogja meg a jellemző jegyeket. Szóval, súlyosan indulunk, majd röhögünk, hogy aztán moralizáljunk egy picit az angol társadalom mobilitásának dinamikáján. Kap aztán jó csípőset a high society feszengő sznobizmusa is, ne legyen kétségünk, csakúgy, mint a hűvösen hímsoviniszta angol mentalitás, vagy a hideg karrierizmus – hogy aztán, szinte észrevétlenül egy könnyfakasztóan bájos, romantikus mesébe csöppenjünk. Sírunk, nevetünk, sőt röhögünk, aztán meghatódunk – és a film végére, ha jól figyeltünk közben, egy szemernyi kétségünk sem marad afelől, hogy Ricky Gervais mennyire okos. Ritkán láthatóan plasztikus képet fest rólunk, emberekről, úgy, hogy egészen lemegy értünk a pincébe, a sárba és mocsokba, de aztán ki is tud onnan szakítani és elszáll velünk jó messze. Politikailag látszólag inkorrekt társadalomkritikai romantikus vígjáték, na, erre varrjál gombot. A szénporszagú, sörízű képekhez és az adott korszakhoz jól passzolnak a zenék: Slade, Thin Lizzy, Led Zeppelin, ilyenek. Én nagyon jól szórakoztam a filmen. Asanisimasa: 9/10