Itt sem igazán arról van szó, hogy a város őrült, hanem inkább, hogy az egész világ megőrült, ma senki és semmi nem az, mint megszokhattuk. Az Őrült város valójában egy túszdráma, csak éppen a végére az nem lesz teljesen egyértelmű, hogy ki kinek a túsza, illetve áldozata. Sam, az egyszerű, de becsületes biztonsági őr (John Travolta) úgy megy be munkahelyére, a kis múzeumba, amely már nem a munkahelye, hogy fegyverrel fogja kényszeríteni ex-munkaadóját, hogy vegye vissza az állásába. Mivel Sam alapvetően nem bűnöző, és még állásvisszaszerző akcióját sem gondolta komolyan, az akcióra nem készült fel, így az események hamarosan nem várt fordulatot vesznek – Sam a munkaadójával, egy csapatnyi virgonc múzeumlátogató kisiskolással, valamint az intézményben éppen riportot készítő Maxszel (Dustin Hoffman), az ambiciózus, ám jelenleg éppen parkolópályán tévelygő oknyomozó riporterrel elbarikádozza magát a múzeumban. Max, a témaérzékeny riporter azonnal ráharap a kínálkozó “nagy témára” és kezébe veszi a dolgok irányítását, Samből a rendelkezésére álló rövid időben és eszközökkel médiasztárt farag. A “nagy témára” azonban mások is fenik a fogukat, miközben odakint már sorakozik a rendőrség, az FBI és a különleges osztag.

Ma már közhely, hogy a média, illetve, a média irányítói milyen mélységben irányítja az életünket, közhely például, hogy ma már az amerikai haderő a CNN esti híradójának kezdési időpontjához igazítja a soros harmadik világbeli akcióit, hogy a tévé, rádió és az internet “mondja meg” mit viseljünk, milyen autóval járjunk, milyen pártra szavazzunk és mit együnk. 1997-ben ez még talán nem volt ennyire egyértelmű, és nem véletlen, hogy a rázós témák iránt messze nem érzéketlen Costa-Gavras rendezte e filmet, melynek tanulsága nem feltétlenül az, amit a média tulajdonosai (a világ kvázi urai) bekeretezve kitesznek az irodájuk falára. A film középpontjában az ember áll, aki csupán élni szeretne, de ügyéből a média óriási showt kreál, amiben viszont hamarosan elvész az eredeti ügy, maga a kisember. A filmbéli két médiasztár, Max és régi riválisa, Kevin Hollander (Alan Alda) élethalálharcot folytatnak a mindenható nézettség birtoklásáért, cinizmusukkal csak kíméletlenségük veszi fel a versenyt. Hoffman és Alda lezseren, csikkzsebből pengetik ki a figurát, köztük szegény Travolta viszont erőlködik. Ez a színészi szerepfelfogás a film fő gondolatával talán még egyezne is, azonban a valóságban ez úgy jön le, hogy Travolta szemmel láthatóan rosszabb színész a két öregnél. Túljátssza a szerepét, és csak szerencséje, hogy jó irányba, mert a végére a történet szerint is Hoffman a feje fölé nő. Costa-Gavras nem szégyenlősködik ezúttal sem, finom és pontos képet rajzol a média nyomasztó hatalmáról, de megengedi magának azt is, hogy olykor éppen abba belehelyezkedve (nem tagadva, hogy maga a film nem része ennek az establishmentnek), kifejezetten groteszk módon, felülről ábrázolja az odalent fogságába esett civileket. Jó és aktuális film ez még mindig. Asanisimasa: 8/10