Ahogy a minap keseregtem a britek bosszúálló nagypapájáról, akit Michael Caine alakított, de nem miatta volt kudarc; úgy örültem meg most a poszt-szovjet idők gazdaságilag, társadalmilag és erkölcsileg is zavaros világába kalauzoló orosz Vorosilov mesterlövészének, melyben ismét egy nagypapa tesz rendet, aki ugyanúgy kitüntetésekkel kidekorált háborús hős, mint a brit párhuzamnál, csak éppen itt minden más. Minden igazi e filmben, a karakterek, a szituáció, a bűn és a bűnhődés, még a vörös farok is a végén.

Három elkényeztetett fiatal srác mulatozik lakótelepi lakásukba, folyik a piti seftelésből származó whisky, a nagyképernyős színes tévében pornófilm pereg, amikor az erkélyről meglátják a zeneiskolai vizsgájáról éppen vidáman az őt nevelő nagyapjához hazatérő Kátyát. A beindult srácok felcsábítják a lányt, aki szabódva bár, de enged nekik, de fent aztán elszabadul a pokol. Leitatják a lányt, majd mindhárman megerőszakolják. Kátya nagy nehezen elmenekül és sírva rohan haza, nagyapja persze, rögtön fogja a kisbaltát és vérét kívánja venni a fiúknak. A telep Erdei Madárra emlékeztető, karakán rendőre azonban megállítja, és rendőri intézkedés alá vonja az esetet, a nagypapa tiltakozása ellenére. Úgy tűnik, a srácok ezúttal megszívják a gumibotot, azonban jön a fordulat: a legkisebb srác apja a rendőrkapitány, aki rögtön ott is van, hogy kezébe vegye a dolgokat. Az orosz metalitástól nem idegen abszurd fordulatok azonban tovább folynak, már lassan majdnem Kátya a bűnös, hogy megerőszakolták, mire a nagypapa eladja a régi házat, megveszi a legdurvább mordályt a moszkvai feketepiacon és igazságot szolgáltat.

Sztanyiszlav Govoruhin bosszúfilmjének minden egyes kockája egyenes és hiteles. A munkanélküli veteránok a játszótéren vodkáznak és sakkoznak, az újsütetű kapitalisták Lada Szamarát (ekkor még csak) 10 éves BMW-re cserélik, a törvény csak papíron törvény, aki az erősebb és jobbak az összekötései, az mondja meg, mi, hogy legyen. Az emberek egyszerre fohászkodnak szinte minden mondatukban Istenhez, miközben Lenin képe még ott lóg minden lakásban. Az egész filmet átlengi az a bizonyos nagy orosz mélabú, simán és csomómentesen keveredve a szintén nagyon orosz, savanykás abszurddal és a mélyen erkölcsös orosz lélekkel. Mindemellett, az akciójelenetek tekintetében sem kell szégyenkezni… Remek, szinte költői képekben tobzódó párbeszédek zajlanak, a színészek pedig úgy játszanak, mintha nem lennének színészek – ez azonban most kivételesen nem baj. Imádtam a filmet, az egyedi végkifejletével egyetemben. Asanisimasa: 9/10