Alapvetően semmi bajom nincsen irodalmi (vagy bármi más műfajú) klasszikusok szabad adaptációival, felőlem nyugodtan értelmezheti bárki bárhogyan az eredeti alkotást, ha az kellően indokolt formában, alaposan végiggondolt koncepcióban jelenik meg. Shakespeare művei talán a leggyakrabban átdolgozott irodalmi klasszikusok közé tartoznak, és ezek között akad néhány első látásra igen vadnak tűnő, mégis zseniális adaptáció. Buz Luhrmann Rómeó+Júliája számomra alapvető alkotás, az egyik nagy kedvencem. Semmi bajom vele, hiszen Shakespeare vad, száguldó, fergeteges szelleme süvít a film minden kockájából, s egészen biztos vagyok benne, hogy ha élne a Master, ő is hasonlóan vélekedne róla. Nagyon szerettem Ian ‘Gandalf” McKellen III.Richárdját is, mely a harmincas évek fasizálódó Európájába helyezte a púpos gazember történetét, mint ahogy Julie Taymor vérben gázoló, gépfegyveres disztópikus Tituszát is, nincs kifogásom azzal sem, ahogyan például Kuroszava szan a középkori Japánba ültette át Lear király vagy Macbeth történetét. Sőt. Kenneth Branagh, avatott és önjelölt Shakespeare-adaptátorként, ezúttal azonban meglehetősen eltévedt, amikor a XIX. századi Japánba képzelte el az Ahogy tetszik álruhás szerelmi fergetegét.

Nem mintha ez a földrajzi és kulturális “átsugárzás” elképzelhetetlen lenne, a gond az, hogy Branagh ötlete nem kellően átgondolt. Tökéletesen funkciótlan belecibálni ebben a történetben a japán környezetet, díszleteket, szereplőket, miközben a történet java amúgy is egy erdőben játszódik, mely ebben a felfogásban lehetne bárhol a világon. A főbb szereplőket, a “második lámpatartóig” bezárólag amúgy is angolszász színészek játsszák, így baromi hülyén néz ki, ahogy Charlesnak szólítják az egyik (civilben amúgy híres szumóbajnok) mellékszereplőt, a legfontosabb igazi japánt a filmben. De minden más játszódhatna akárhol, itt kint a Városligetben is akár, vagy ahová William is írta, az ardennei erdőben. Felesleges tehát ez a japánosdi…

Branaghnak a szöveggel amúgy nincs gondja, mint ahogy színészeinek sem: eltolják a darabot úgy, ahogy egy Royal Shakespeare Company-bagázstól elvárja az ember, van lendület, báj, kecs, kellem, amihez jó a szinkron is. Kulka Kevin Kline folyamatosan elmélkedő, pesszimisztikus Jacques-jának hangjaként egészen zseniális, bár Parti Nóra markáns rajzfilmhangja, amit az ő arcával szeretünk, itt Celiaként (Romola Garai) elég nehezen megszokható. A Shakespeare-darab elmondása tehát korrekt, mainstream munka, még a filmvégi utószó, Branaghnál már tapasztalt elidegenítő modorosságával sem baj, az sem zavarna, ha Branagh multikulti mániája kimerülne abban, hogy a vallon hercegnek három ébenfekete fia van… Egyedül ezt a japán cuccot kellett volna hanyagolni, s akkor ez is egy olyan tisztességes, középszerű Shakespeare-adaptáció lett volna, mint amilyenek Branagh egyéb más Shakespeare-adaptációi szoktak lenni, úgy általában. Asanisimasa: 5/10