A komoly kiterjedtségű és befolyással bíró brit Fiennes-klán Martha nevű nőtagja elsősorban rendezői babérokra látszik törni, de ez nem jelent holmi törtetést, csak amolyan igazi, angol úri(női) passziót. Akkor filmez, ha kedve van hozzá. 1999-ben mutatkozott be Puskin Anyeginjének ízlésesen puritán adaptációjával, melyet számos fivérével közösen, mintegy családi kalákában követett el – én bírtam. A 2005-ös Kromofóbia pedig második, és eleddig utolsó játékfilmje, ebben már csak Ralph bácsit véltem felfedezni a családból, ám Marthának ezúttal sincs oka szégyenkezni. Sőt. A préda jelen esetben a tipikusan angol társadalmi családregény (nem definíció, csak kb. határozó!), melyet Martha Fiennes ügyes forgatókönyvírói munkával elegyít össze Robert Altman lassúdad hömpölygésből bepörgő, sok szálon futó cselekményt görgető, savas humorú, apokaliptikus társadalomkritikáival és a politikai krimi zsánerével.

A film középpontjában álló család, melynek feje az angol főbíró (Ian Holm), inkább csak festegetne. Fia, Marcus (Damian Lewis) komoly karriert futó fiatal ügyvéd, aki komoly hatalmasságok ügyeit intézi, és méla közönnyel finanszírozza feleségének, Ionának (Kristin Scott Thomas) költséges műgyűjtő hobbiját, mellnagyobbító műtéteit és más hóbortjait. Nyolcéves Orlando nevű fiuk higtech és full-ökotudatos luxusvillájukban unja magát kockásra, jobb híján dögökkel játszik, ha nem anyja legutóbbi műtétét nézi videóról. Egy másik történetszálon Colin, a kiugrott, kissé egzaltált rendőr (Rhys Ifans) áll szociális munkásnak, akit első megbízatása a súlyos Hepatitis C-ben szenvedő, gyermekét egyedül nevelő spanyol Gloriához (Penélope Cruz) vezeti. Közben megjelenik Trent (Ben Chaplin), Marcus régi haverja, aki ma oknyomozó újságíró és viszonylag kevés vacillálás után, hivatásszerű témaérzékenységgel ugrik, amikor észreveszi, hogy Marcus munkája tulajdonképpen politikai hatalmasságok piszkos ügyeinek elfedéséből áll. Ahogy egyre mélyebbre ássa magát, úgy fedezi fel, hogy minden mindennel összefügg, és régi barátság ide vagy oda, a bilit azért borítja.

A parádés szereposztás ezúttal nem csupán marketingfogás, Martha Fiennes ráérős mesélőmódja és forgatókönyve teret is ad a kiváló színészeknek, hogy árnyalt karaktereket építsenek. A film egy hatalmas, masszív szerkezetű palota, mely a fináléban az Örömóda himnikus dallamaira hull darabjaira, hogy aztán másnap reggel, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy álljon, büszkén és rendíthetetlenül, mint az angol társadalom. Zseniális a film hangzó környezete: Marcus és Trent egy diákzenekarban játszottak együtt, s amikor újratalálkozásuk után Marcus egy gitárboltban pengetni kezdi a Clash Should I Stay Or Should I Go-ját, akkor a tetkós tulaj fitymálva zavarja fel őt az emeletre: A zongoraosztály ott van fent… Az Örömóda által aláfestett katartikus és apokaliptikus finálé önmagában üt, de ráadásul még meg is előzi egy elő-finálé, amikor Trent cikkje megjelenik: itt David Bowie emblematikus Heroes-a szól. Lehetünk mi hősök, de CSAK EGY NAPRA. Igen, a zenei környezet megteremtésében egy másik Fiennes, bizonyos Magnus működött közre. De sokan vannak ezek… Maga a film nem adja magát könnyen, én is talán harmadszori nekifutásra néztem végig (pedig csak 133 perc), de végül is megérte. Újat ugyan nem hoz, nem állapít meg, végkicsengése pedig fád, keserű és kiábrándult, de hát ha valaki, akkor ők ott Angliában tudják, hogy egy demokrácia csak akkor működik, ha folyamatosan kritizálják. Kifelejtettem Ralph bácsit – ő a legszimpatikusabb szereplő, egyértelműen mégis ő jár legrosszabbul. Szóval, jó kis film ez. Asanisimasa: 8/10