Csak reménykedni tudok, mint az egyszeri meteorológus, aki monitoron szemléli a délről közelgő, meleg levegőt szállító ciklont, hogy Woody Allen London, Barcelona és most Párizs után tekintetét keletebbre is veti, és még életében elér tán Budapestre is, mert arra aztán igazán kíváncsi lennék! Persze, okunk ez ügyben sincs reményre, hiszen addig még ott van egy csomó remek és főleg, európai város (Amszterdam, Berlin, Prága, Bécs és a többi), és amúgy is, mi érdekes van ebben a városban… (Persze, hogy van, nem is kevés, de jelenleg sokkal több az olyan tényező, ami ellene, mint amennyi mellette szól.) Lényeg, hogy ezúttal az agg mester Párizsban él.

Parádés Darius Khondji képeslapokat és híres festményeket egyaránt idéző bevezető képsora, mely érzékletesen hozza a kötelező közhelyet: Párizs a fény városa! Tényleg az… – bólogatunk. Aztán éles vágással a tipikus Woody Allenes szituációba csöppenünk. Egy szállodai szobában egy ideges férfi veszekszik egy ideges nővel, a téma a következő: a nő utálja Párizst, mert mindig esik, nem lehet egy jót enni sehol, tele van minden hülye franciákkal, satöbbi, míg a férfi imádja Párizst, imádja, hogy esik, hiszen Párizs igazi romantikája érezhető igazán, imádja a háztetőket, a füstös és zsúfolt kávéházakat, az összes közhelyet. Naná, hogy egybekelés előtti fiatal párt látunk, akikben annyi közös sincs, hogy legalább a vacsora időpontját meg tudják beszélni, ráadásul Gil, a férfi (mellesleg első regényén kotló író – Owen Wilson) liberális demokrata, míg leendő neje, Inez (Rachel McAdams) családja révén konzervatív republikánus beállítódású. Gil eszményképe a 20-as évek dekadens, éhenkórász művészektől tobzódó Párizsa, Inezé pedig egy problémamentes, kiszámítható és kiszámított egyen-amerikai jólét. Egy meghiúsult vacsora után Gil magányos éjszakai sétára indul imádott városában, amikor tülkölve egy ősrégi Peugeot fékez mellette, pezsgőző vidám társaság hívja, gyere, szállj be mellénk! Gil beszáll, és kezdetét veszi egész életét megváltoztató csodás utazás: éjszakánként, éjfélkor visszaröppen a húszas évek Párizsába, írói példaképeivel, Hemingwayel és F.Scott Fitzgeralddal bulizik, Dali portrét skiccel róla, Cole Portert hallgatja élőben, regényéről Gertude Stein mond kritikát, Bunuelnek filmötleteket ad és Picasso kezéről lenyúlja a gyönyörű Adriana kezét.

Nem véletlenül lett ez a film Quentin Tarantino kedvence 2011-ben, Woody Allen úgy ír párbeszédeket, mint az Annie Hall és a Manhattan idején. Kicsit meg is világosodtam, hiszen néha Tarantino szintén zseniális dialógjai jutottak eszembe e film közben – ezek egyik előfutára mindenképpen Woody Allen lehetett, ritmusában, egymásra épülő, végtelen tromfolásában mindenképpen, ha tartalmában nem is. WA intellektuális, művelt polgári, QT suttyó proli – viszont dialógban nem veri őket senki.

Úgy tűnik, egy időre vége London komorságának, Barcelona idegességének, Woody szerelmes lett Párizsba, melyben azt mutatja meg, milyen egy számára élhető város. Nincs túl meleg, igen sokat esik, viszont így órákig lehet üldögélni kávéházakban, ahol érdekes emberekkel lehet tényleg szinte bármiről csevegni, ahol esténként tombol a kultúra, a művészet, ahol soha nem lehetsz biztos abban, hogy esetleg nem egy jövendőbeli legenda ül melletted. Habkönnyű, szórakoztató, de messze nem tartalmatlan mese ez a film, szerelemmel szól a szerelemről, mely hol máshol játszódhatna, mint Párizsban. Éjfélkor, Párizsban. Mintegy mellesleg azért szól a művészet értelméről és jelentőségéről is, a vak nosztalgia és az üres sznobizmus hiábavalóságáról is. Owen Wilson -meglepetésre- kitűnően hozza a fiatal Woodytól megszokott karaktert. Mellette a szokás szerint seregnyi kitűnő színész tűnik fel kisebb-nagyobb epizódszerepben, kiemelendő közülük elsősorban Adrien Brody frenetikus Dali-figurája, Kathy Bates lendületes Gertrude Steinje és Corey Stoll szinte fénykép- és hangszalag-hitelességű Hemingwaye. Woody Allen pedig mesél, okosan, bölcsen, szellemesen, és én imádom. Asanisimasa: 9/10