Gorkij első drámájának, a Kispolgároknak pétervári bemutatóján állítólag lovasrendőrök zárták körül a színházat, s még a jegyszedők is a cári rendszer titkosügynökei voltak, pedig még messze volt a forradalom. Még csak nem is a Nagy, az Októberi, hanem a kicsi, polgári és demokratikus. 1902-t írunk ekkor. A szocialista realista regény majdani megalkotója ekkor még afféle “szegényházi” Csehovként, szimplán realistaként nézett Oroszország társadalmára, annak is alsó felére, amelyet ismert, s ahová bejáratos volt. Gorkij néhány éve még gyalog járta be az orosz anyaföld sok ezer versztányi határait, s így alapos ismereteket szerzett társadalmilag. Közben énekelte a részeges csavargók dalát, akik közül egy még első drámájában is hangsúlyos helyet kapott: Tyetyerev, az állandóan pityókás, sőt néha kifejezetten ittas templomi kórista amolyan diogenészi figuraként megejtett pikírt kommentárokkal szemléli albérleti szobájából főbérlőjének, Besszemjonovnak állandó perlekedését gyermekeivel, gyermekei udvarlóival és potenciális kérőivel, feleségével, tehát gyakorlatilag mindenkivel, aki szembejön vele. Hogy miért tartott a cári hatalom egy látszólag jelentéktelen, számára igen távoli témában turkáló színházi előadástól, nem tudni, csak sejteni. Az 1905-ös polgári forradalom adott erre aztán csattanós választ.

Besszemjonov azonban messze nem forradalmi hős. Kispolgár. Nem nagypolgár, sose lesz az, de már több mint iparos, vagy muzsik paraszt. Van vagyona, nem nagy, egy ház. Van tekintélye, legalábbis azt hiszi. Van értékrendszere, ami viszont a földhöz ragasztja. Kisszerű, anyagias kultúra az övé, viszont tisztel minden szabályt, törvényt, rendesen jár templomba. Ő a rendszer (ő minden tekintélyelvű rendszer) biztos alapzata. Házában azonban kupleráj van. Fia, Pjotr kicsapott egyetemi diákként az örökségre ácsingózik. Lánya, Tatyána amolyan csehovi figura. falusi tanítónő, elhaló elvágyódással. Nevelt fia, Nyíl, na ő már keményebb dió. Keményen dolgozik, keményen odaszólogat, és tudja, mit akar (vezetni fogja a harcot majd a Téli Palota ellen 15 év múlva, de ezt ekkor még ő sem tudja). Tyetyerev éppen részegen horkol, Percsihin, a madarász csak azért nézett be, hátha felébreszti és mehetnek inni egy kis vodkát. Polja, Percsihin lánya és a ház szolgálója Nyílbe szerelmes, amitől Akulina Ivanovna, Besszemjonov sopánka felesége óvni szeretné. Ebben a házban mindenki mást szeretne, mindenki másfelé tekinget, szinte szét is feszítik a kócerájt (amit Bagossy Levente fenyőlécekből ácsolt, elsőre absztraktnak tűnő, de a végére igen funkcionálissá váló díszlete kitűnően jelez).

Zsámbéki Gábor nagyon érti a realista színházat, nagyon érti Gorkijt, így ez a katonás Kispolgárok sem okoz meglepetést. Perfekt, precíz, jól elemzett és jól egyben tartott előadás. Két óra, plusz egy szünet. A darabválasztás a telitalálat. Zsámbéki nem aktualizál direktbe, látszólag egy nyugodt, hagyományos polgári előadást rendezett hajdani orosz kisvárosi kispolgárokról, örök generációs ellentétekről, családon belüli világnézeti, értékrendbeli ellentétekről. Talán csak a leheletfinom hangsúlyokat helyezi oda, ahol Gorkij ma is érvényes dolgokat mond.

Ma, Magyarországon a Katonáé az egyik legerősebb társulat színészi értelemben. Ezúttal sincs gyenge, dekoncentrált, félgőzös teljesítmény, pedig csak a főpróbát láttam. Itt még az ügyelő (Czakó Klára) is olyan alázattal, olyan színészi hitellel megy fel a színpadra az egyik mellékszerepben, hogy a színpad megtartja. Bezerédi Zoltán robbanásveszélyes Besszemjonovja a végén kétségbeesett kisemberként, tanácstalanul néz körül. Kocsis Gergely (Pjotr) kicsit simlis, kicsit önző alak, akiből minduntalan kisikló sorsa majdan a kispolgár legundorítóbb típusává teszi: ő lesz a frusztrált, bürokrata hivatalnok, aki ott ül minden hivatalban. Fullajtár Andrea talán Csehov Cseresznyéskertjéből lendült át hintáján, úgy van itt minden porcikájában, olyan tipikusan “kispolgári”, olyan tragikus minden elvágyódásával és olyan biztos, hogy ott ül még ma is azon a pamlagon, arcán a mélységes búbánattal… Máté Gábor (Tyetyerov) mint egy óriási, züllött macska, ott szuszog minden jelenetben, ha nem éppen beszólásaival aláhúzza, vagy éppen ellenpontozza azt, ami éppen történik. Szirtes Ági (Akulina Ivanovna) hétrét görnyed az egész család ránehezedő terhe alatt. Ötvös András (Nyíl) tökös, kemény gyerek, ahová ökle csap, ott nagyon fog fájni (szinte döbbenetesen az a karakter, mint ami Máté Gábor és a színház másik, ezúttal itt nem szereplő színésze, Fekete Tibor volt huszonévesen – csak még tömörebb, még lendületesebb fazonban). Bán János nagyot bohóckodik a részeges és bohókás Percsihin madarász szerepében. Rezes Judit csélcsap kisvárosi wannabe művésznő, ő Jelena Nyikolajevnát, a másik albérlőt alakítja, akinek további sorsát, mint egy kisvárosi hivatalnok nagyravágyó, ám csak egy ruhaboltot üzemeletető feleségét látom. Kovács Lehel, mint Siskin, a város kultúrmotorja pattog, mint a nikkelbolha, tele van energiával. Tüneményes fazon. Pálmai Anna Poljája, Nyíl szerelme egyszerű, takaros, hétköznapi teremtés, olyan, amilyen való Nyílhez. Szemeiben ott csillog az eljövendő új hajnal fénye, Vera Muhina ha látná, megszoborná. Bár itt még csak egyszerűen szerelmes… (A fotókat Szilágyi Lenke készítette)