Vörös Hadsereg Frakció (Wer wenn nicht wir, 2011)

Németország „boldogabbik” felén, az akkori NSZK-ban a hatvanas évekre vált felnőtté az a generáció, akiknek szülei közül sokan közvetlenül tehetők felelőssé a második világháború náci rémtetteiért, ám akik már egy új, liberális és pluralista társadalomba szocializálódtak. Ez az ideológiai és társadalmi dinamika aztán a hetvenes évekre érte el a robbanáspontot, ez a film viszont az odáig vezető utat kísérli megfejteni.

A hatvanas évek
Mi, magyarok a hatvanas években mindebből nem sokat észleltünk, hiszen ’56 után a forradalmi eszmék jórészt börtönben, illetve parkolópályán csücsültek, az az eszmerendszer, ami a kapitalista NSZK-ban (és máshol) gyújtóhatású volt, nálunk a regnáló hatalom ideológiája volt – így ez semmiképpen nem lehet semmilyen lázadás motorja. Nálunk a Nyugat jobbára az irigyelt gazdagság, a csőnadrág és hegyes cipő képében, valamint a San Remói táncdalfesztivál olasz slágereiben jelent meg – a Szabad Európa és a luxemburgi rádió hallgatása volt csupán „forradalom”. Nyugatra viszont akadálytalanul áramlottak be a különféle balos eszmék, miközben nem kevés termett ott is. Mao, Che Guevara és Castro akkora sztár volt, mint Lennon és Jagger, Marcuse, a filozófus vagy Kerouac, az író. Az USA vietnami agressziója világméretű felháborodást váltott ki az ifjúság körében, az ekkor megjelenő romantikus és kommunisztikus szabadságeszmények, a szexuális és pszichedelikus forradalom új gondolatai és a fennálló, tömegek kizsákmányolására épülő, kommunistaellenes konzervatív hatalmak elleni tiltakozás ’68-ra világszerte diáklázadásokban nyilvánult meg. Ezek aztán a hatalom határozott (értsd: erőszakos) ellenállásán, valamint a „felnőtt” társadalom értetlen konformizmusán szépen elbuktak és Európa csendes volt újra. Csupán a néhány fős, radikális kemény mag gondolta úgy, hogy a harcot folytatni kell, és az erőszakra erőszakkal kell válaszolni. Ezek egyike volt a német Vörös Hadsereg Frakció, vagy más néven Baader-Meinhof csoport, melynek 28 évig tartó, legalább 38 gyilkossággal terhelt harcáról nemrégiben készült egy Oscar-díjra is jelölt német filmeposz, amely elsősorban a szervezet tevékenységére, valamint a német börtönökben való szétfoszlására koncentrált. Andres Veiel (kvázi játékfilmes bemutatkozásként) az eredetileg Ki, ha nem mi című, de ennél szerintem kevesebbet mondó Vörös Hadsereg Frakció című filmjében a szervezet előéletét, kialakulását kívánja megmutatni.

Ensslin és Vesper
A szinte dokumentarisztikus hatású történet (Veiel dokumentumfilm-rendezőként kezdte a pályáját) a szervezet egyik főalakjának, Gudrun Ensslinnek és Bernward Vespernek, a kívülálló, tehetséges irodalmárnak viharos szerelmi kapcsolatán keresztül próbálja bemutatni a RAF (Rote Armee Fraktion=Vörös Hadsereg Frakció) megalakulásának körülményeit, különös figyelemmel annak társadalmi és ideológiai okaira. Ensslin vallásos családban nőtt fel, édesapja lelkész, Veiel szerint ez magyarázza későbbi fanatizmusát, már a „másik” oldalon. Nincs könnyebb sorsa Vespernek sem, hiszen apja ismert náci szellemiségű, amúgy igen tehetséges író és költő volt és maga is hamar kitűnt az egyetemen műveltségével és íráskészségével. Kívülálló, de azért a fontos pillanatokban mindig jelenlévő figurája Veiel „szeme” a történetben, ami igen ügyes választás, tekintve, hogy igen nehéz azonosulnunk vele, hiszen Vesper ’71-ben egy elmegyógyintézetben, altató-túladagolásban meghalt.

Hideg, kíméletlen dokumentarista szemlélet
Tehát, Veielnek nem szándéka semmiféle romantikus forradalmi érzet keltése, és nem akar megfelelni semmilyen retró-divatnak sem. Ettől eltekintve, igen nagy aprólékossággal teremti meg a hatvanas évek miliőjét, a lakásberendezésektől, ruháktól és használati eszközöktől, autóktól kezdve a fokozatosan hosszabbodó, rendkívül idétlen frufrukban kiteljesedő frizurákig. Mindezeket azonban úgy alkalmazza, hogy nincs kedvünk azokba beleülni, azokat felvenni, illetve viselni, kifejezetten távoli, kényelmetlen, szinte idegen hatást keltenek, híven rendezői szándékához. Karaktereinek ábrázolásában is tartózkodik az idealizmus legkisebb látszatától: Gudrun darabos, csontos, igazi kemény német nő, aki fanatizmusában válik igazán veszélyessé (Lena Lauzemis kitűnően alakítja). Bernward vele ellentétben magába forduló, érzékeny, a hagyományok és az új eszmék között hánykolódó, s végül ebben fel is őrlődő személyiség, akit August Diehl látványosan játszik. Mivel a film gyakorlatilag tényeken alapszik, nincs igazán drámai íve. Legfeljebb amit a valóság ad, az azonban katarzist nem okoz, inkább kiábrándít. Nem könnyű a filmet nézni, hiszen Veiel annyira távol tartja a nézőt történetétől, hőseitől, hogy a több mint két órás vetítési idő a végére nagyon hosszúnak tűnik, főleg, hogy igazán nem sikerül elriasztani sem őket… Így azonban kifejezetten akarni kell szeretni ezt az igen száraz, rideg és hideg filmet. Asanisimasa: 5/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.