Abban mondjuk van valami vicces, hogy a Török végre eljutott Isztambulba… Aztán ennyi is, az Isztambul nem igazán vicces film, de kitűnően prezentálja a mai magyar film állapotát. Egy játékfilm ma, Magyarországon szinte csak hosszas huzavona után készülhet el az ezer részletben csepegtetett, szinte semmire sem, csak ad hoc foltozgatásra elegendő támogatások, valamint a kényszerűségből bevont külföldi partnerekkel való munka nehézségei, és még sok más buktató miatt. Tudok olyan élőszereplős magyar játékfilmről, amely több mint tíz (!) év alatt készült el, ezalatt nemcsak a szereplők öregednek, ne adjisten meghalnak, hanem a külső helyszínek is változnak – csoda, hogy egyáltalán be lehetett fejezni. Az Isztambul című film azért nem ilyen, hiszen elkészülhetett néhány év alatt… Így is vannak benne azonban olyan jelenetek, melyek esetleg furcsán hatnak már a mai nézőnek: a “Lipót” például már régen bezárt, és mondjuk dohányozni sem ér ma már a kocsmákban, és még sorolhatnám. Nem hiszem, hogy Török Feri ennyire ne lenne járatos az aktuális közéletben, biztosan jár kocsmába, amúgy is, és amikor kivonul forgatni (az amúgy fantasztikus hangulatot árasztó) Lipótra, csak feltűnik neki, hogy néhány szekuson kívül már csak a dudva nő a csodás parkban…

Amúgy tudni vélem, hogy Török Feri járt már Törökországban, s az ismeretes Moszkva tér-béli amszterdami kirándulás is Feri életében valójában Törökország volt, így ez a mostani, vagy 15 évvel későbbi kirándulás éppen annyi személyességet visz a történetbe, mint amennyi eddigi filmjeit is jellemzi, mintegy fő erényként. Feri amolyan tipikus korosztály-filmes, mindig annak a korosztálynak egy jellemző problémájával foglalkozik, amelyikbe maga is beletartozik. Ez most éppen a negyveneseké, tekintve, hogy ő maga is sikerrel töltötte be tavaly ezt a szép kort. A legnagyobb siker, a méltán kultstátuszba került Moszkva tér még tulajdonképpen vizsgafilmnek tekintendő, s még egy visszapillantás a rendszerváltás idejére – ebben a mai napig az egyik legjobb. Az elkövetkezendő játékfilmek (Szezon, Overnight) viszont már igazán up to date-ek. A következő kevert műfajú Apacsokat, a Koccanást és a többi tévéjátékot, kisfilmet én útkeresésnek, kísérletezésnek, illetve, jó értelemben vett “munkavégzésnek” fogom fel, ezzel az Isztambul című filmmel viszont visszatért saját nemzedékéhez.

A téma az elhidegülő kapcsolatok, felbomló házasságok, melyek éppen a negyvenesek fő problémagócai. Egy átlagos házasság megköttetett a férj és feleség húszas éveiben, majd jönnek a gyerekek, aztán karrier, és hipp-hopp, már túl is lendültünk a negyedik ikszen. A gyerekek felnőttek ezalatt, ők már nem tartják össze apát s anyát, aztán ott van a karrier, nemsokára kapuzárási pánik, satöbbi. Katalin (Johanna ter Steege), amikor megtudja, hogy építész-professzor férje (Lukáts Andor) megcsalja egyik tanítványával, röpke idegösszeomlás után, hirtelen döntéssel Isztambulba utazik, ahol talán megtalálja belső békéjét…

Miért pont Isztambul? A válasz: csak. Persze, lehet hogy elhangzott a filmben egy erre utaló félmondat, amin átsiklottam, de nekem nem hiányzik az indoklás. Csak. Pillanatnyilag Katalin számára ez tűnt a legjobb ötletnek, ami viszont abszolút hiteles is, hiszen megnézném magamnak azt az idegösszeomlásos pácienst, aki egzakt módon el tud számolni minden egyes döntésével. Amúgy sem elsősorban sztorizgatós mozi ez, hiszen a cselekménye nem sokkal több a fenti egy mondatnál. Inkább egyfajta külső-belső road-movie, amely során Katalin feldolgozza a széthulló házasságának traumáját, s a végén talán még a kiutat is megtalálja.

A budapesti jelenetekkel semmi különösebb bajom nincs, Török lényegre törő céltudatossággal mutatja be Katalin családját, az elhidegült érzelmi szálakat, a közönyt, vagy éppen ideges, kötelességtudatból fakadó aggodalmat. Egyedül a fia, Zoli (Varga Norbert) ápol még valódi kötést anyjához, de benne is legalább annyi a düh, mint a féltés.Nem véletlen, hogy mindazt, amiben hiányt szenvedett odahaza, az odafigyelést, kíváncsiságot Isztambul joviális és barátságos törökjei között találja meg. A film nagyobb részét kitevő isztambuli jelenetek hitelesen idézik meg a város kulturálisan és etnikailag különböző hangulatait, egésze  minimális a turisztikai film-feeling (főleg a kappadókiai jelenetben), de azt is megoldja Garas Dániel ügyes fényképezésével. A film ott botlik picit, hogy az odautazás része eléggé elnagyolt. Nemcsak az utazás-élmény elengedhetetlensége miatt lett volna érdemes picit cizellálni a Balkánon stoppal való átkelés vélhető izgalmait, hanem Katalin lelki útjából is “hiányzik” ez a szakasz. Nem kell félni a kétórás filmtől, a művészfilmek kedvelői megszokták, sőt talán el is várják az ilyen hosszt, multiplexekben pedig szerintem amúgy sincs helye e filmnek.

Ettől függetlenül, az Isztambul így másfél órában is igazi felnőttes film Töröktől, mely finom eszközökkel mesél komoly személyes traumákról, ráadásul meri a romantikus/radikális megoldást is választani. A szép, tiszta, igazán emberi isztambuli hangulatok miatt kifejezetten ajánlatos megnézni, persze, csak annak, akit nem taszít ez a közeli, mégis nagyon más kultúra, illetve a magyar film, mint olyan. Asanisimasa: 7/10