Tegnap ajánlottam a “Mit nézzünk…“-ben James Ivory A fehér grófnő című filmjét. Tán nem kellett volna. Az ajánlatot Ivory korábbi remekeire alapoztam, A napok romjaira, a Szoba kilátással-ra, a Szellem a házban-ra, de ez a már szemmel láthatóan is kései film, sajnos, eléggé el lett “molyolva”. Az író ismét a japán Kazuo Ishiguro, aki A napok romjait is jegyezte annak idején, azonban mintha ő is elvesztette volna tollát időközben. Rengeteg kiváló ziccerhelyzetet pakol össze ebbe a múlt század harmincas éveinek Shanghajában játszódó romantikus történetbe, van itt deklasszált, emigráns orosz főúri család, az ő megmerevedett arisztokratizmusával, a helyi mosókonyhák közvetlen szomszédságában, van drámai körülmények között megvakult, ám sármos amerikai diplomatasztár, van a második világháborút megelőző nemzeti indíttatású kivagyizás, van szépen cizellált jellemű japán gonoszember, vannak az akkoriban szintén igen izgalmas kínai belügyek… Van báj, kecs, kellem, romantika – a film mégis olyan, mint egy Földet többször körülérőre nyújtott rizstészta. Nyúlik, nyúúlik, nyúúúúúlik, és úgy tűnik, soha nem érnek össze a filmbéli hősszerelmesek. Amikor meg aztán nagy sokára végre mégis összeérnek, összecsapjuk kezeinket, hogy: Ennyi?

Az ekkor már 77 éves Ivory néha elkapja a ritmust, és valahogyan tovább tudja pöckölni a film képletes szekerét, de aztán az mindig beleragad a szintén képletes kínai sárba. Szegény Ralph Fiennes erőlködik, tiszteletre méltó munkát végez, le a kalappal előtte, partnere, Natasha Richardson szintén, mellékszereplők szintén – nem színészileg bukik a film. Mindvégig azt éreztem, hogy Ishiguro és Ivory szemei előtt Kertész Mihály gigaklasszikus Casablancája pereg, szinte minden fordulat megegyezik annak fordulataival, csak akkurátusan átírva “shanghajiba”. A Fiennes alakította Jackson ugyanúgy mulatót nyit, mint Rick Casablancában, ugyanúgy sötét, tragikus titok lappang a múltjában, csak éppen nem dohányzik, hanem vak. Az otthoni gonoszságok elől menekülők most nem magyarok, hanem oroszok, de a szerelem ugyanúgy. Louis, akivel egy hosszú, csodálatos barátság veszi kezdetét, japán. Szinte csak Sam hiányzik, de az a filmvégi trombitás akár lehetne ő is. Igen sok ponton megfeleltethető tehát e két film egymásnak, legalábbis sokkal több ponton, mint amennyiben eltér. De még ez sem lenne baj, ha a film “süt”. De nem, kifejezetten széteső, egyenetlen, aránytalan elmolyolt, elszöszölt, rossz film. Még akkor is, ha a vége, a műfaji szabályszerűségeknek megfelelően, ám kissé derült égből lecsapó villámként “happy”. Bár az eredeti Casablanca rezignált dekadenciáját így sem veri. Egyszóval, nem jött be nekem sajnos, és sajnálom, ha belebolondítottam valakit. Asanisimasa: 4/10