Van egy olyan érzésem, hogy Martin Scorsese igen túlvállalta magát e filmmel. Túl nagyra szabta a tablónak szánt vásznat, és nem igazán tudta valós tartalommal megtölteni azt. Vannak markáns motívumok, szép karakterek, még talán valami drámai íve is akad, azonban még mindig túl sok a fehér folt: ide aztán felpepecselt sok-sok színes izét, melyek úgy vannak ott, hogyha nem lennének, nem is hiányoznának. Egy történelmi tablónak márpedig az lenne az értelme, hogy rá egy adott kor, korszak szinte teljes palettája felfestődik, hogy a néző egyetlen pillantással átfogva, mintegy teljes képet kapjon róla. Ez a kép persze, a valóságban sohasem lehet teljes, de legalább az illúzió meg kell legyen.

A New York bandái New York, az éppen bimbózni kezdő későbbi metropolis XIX. század közepi állapotát hivatott ábrázolni, mikor Manhattant különböző bandák uralták, egymással állandó pénzügyi, becsületbeli, de főleg vallási és etnikai konfliktusok szülte háborúskodásban. Érdekes módon, olaszokról szó sincs, tán még ekkor nem érkeztek meg? Mindenesetre, a botránykövet itt az otthoni éhínség elöl menekülő katolikus írek jelentik, akiket nem igazán akarnak befogadni az őket csupán néhány évtizeddel megelőző “bennszülöttek”, a protestáns angolok. Vezetőjük, Hentes Bill nagy és kemény arc, kezében tartja a negyed ügyeit. Fizet neki lengyel, kínai, mindenféle angolszász, és még az írek is (de hol vannak az olaszok?? a zsidók????). Csak a Döglött Nyulak állnak ellen, élünkön vezetőjükkel, a rendíthetetlen hitű Vallon pappal. A nagy összecsapásban aztán Hentes Bill lekaszabolja Vallon papot, annak fia szeme láttára, amit a fiú nem felejt. Felnőve bosszút áll. Közben kitör a polgárháború, rekvirálások folynak, besoroznak mindenkit, eltörlik északon a rabszolgatartást, stb., stb. Az ifjabb vallon felnőve beáll Billhez csicskának, de egyre feljebb küzdi magát, mígnem elér Bill kőkemény szívéhez is. Ez lenne az ív. Ami viszont közben van, az a pacsmagolás.

Viszont Scorsese nagyon tud atmoszférát teremteni, annyi szent. Ezúttal némi humort is felfedezni vélek, ami nem nagyon jellemző a busa szemöldökű mesterre. Méghozzá valami fura groteszk-félét, kicsit Brecht Koldusoperája jut eszembe, kicsit anakronisztikusan Bosch és Brughel képei, illetve a reneszánsz commedia dell’arte világa, márcsak ezért sem jön le nekem a történelmi tabló, miközben nyilvánvalóan ennek festése Scorsese szándéka. Amúgy ez illeszkedik is szervesen életművébe, melyet a kezdetektől átsző New York lényegének keresése, vagy megfogalmazásának igénye. A nevek, a bandák elnevezései, bizonyos akciójelenetek szinte nevetségesen bumfordiak, igen éles kontrasztot képezve a vérben tocsogó, explicit erőszakkal, ami a film másik fő vonulatát képezi. Éktelenül, szinte már csiricsárén színes a film, ezt csak úgy mondom, ehhez a filmhez végül is, éppen így illik.

Leonardo Di Capriót (ő Amszterdam, a Vallon-fiú) viszont nem láttam még ilyen semmilyennek. Szegény Daniel Day-Lewis (Hentes Bill) így jobbára méltó partner nélkül marad, pedig ő igen komoly, összetett figurát épít ehhez a filmhez. Sajnos, hiába. Még Cameron Diaz (ő egy enyves kezű kurvát játszik, aki majd Amszterdam szeretője lesz) is jobb Di Capriónál, bár nem áll jól neki a vörös haj. Van még rengeteg karakter, melyek kibontására, de legalább néhány erőteljes vonással markánssá tételére lenne hely is, meg idő is, ám ők elvesznek ebben a rengetegben. Néha Scorsese feledkezik meg róluk, néha a színészek nem tudják, mit csináljanak. A legrosszabb, hogy ilyenkor semmit nem csinálnak, márpedig itt leginkább ez van. Marad tehát a látvány (Michael Ballhaus dolgozik, mint a güzü), melyben látunk dolgokat, de koherens történet híján ez csak olyan, mint a július 4-i tűzijáték. Bár ott tudják a népek, miért van… Viszont ez a sima bosszúfilmhez elégséges cselekmény, ekkora körítéssel csupán csicsapicsa bűbáj, de nem történelmi tabló. Asanisimasa: 5/10