Nem túlzás talán azt állítani, hogy J. Edgar Hoover “megbecsült” tagja annak legkülönfélébb politikai rendszereket és ideológiákat kiszolgáló, illusztris rendvédelmi brigádnak, melynek többek között Fouché, Bach Sándor, Himmler, Berija vagy Münnich Ferenc voltak oszloptartói, így élete mindenképpen megér egy “misét”. Még ha az nem is volt valami iszonyúan érdekes, hiszen Hoover tipikusan az a konzervatív, szürke, unalmas hivatalnokfazon volt, akivel soha semmi nem történik. Mondjuk, neki “köszönhető” az FBI. Emberként sem volt szimpatikus, komoly üldözési mániája, rabiátus természete, önmaga jelentőségének, illetve tetteinek erős “fényezése”, pitiáner magánéleti simlisségei egyáltalán nem takartak valami példamutató személyiséget, azonban mégis megszervezte a világ egyik legjobban, legeredményesebben működő belbiztonsági nyomozóhivatalát.

Portréját a liberalizmussal legkevésbé sem vádolható agg Clint Eastwood készítette el, a tőle elvárható alapos, komótos stílusban, ám tiszteletreméltóan kendőzetlen hangnemben. A mintegy 137 percnyi J. Edgar címszerepére Leonardo DiCaprio szedett fel Robert De Niro-i mennyiségű hájt, tanulta be Hoover jellegzetes lassúdad, furcsa helyeken hangsúlyozó beszédmodorát, és adott munkát egy kisebb csapat sminkmesternek (akik őt zseniálisan öregítették, sajnos másokat, mint pl. Hoover bizalmasát, Clyde Tolsont már kevésbé). Tehát, rendesen odatette magát Leo a szerephez, díjesőre méltót alakít, az “eső” azonban ezúttal elmaradt. Talán azért, mert bár az általa alakított figura szinte minden pillanatában fotóhűségűen hiteles, maga Hoover fazonja olyan visszataszító, annyira unalmas, hogy semmi igazán látványosat nem lehet benne játszani.

Eastwood amúgy elegánsan ballag végig a hozzávetőleg jól ismert sztorin, oda-vissza ugrál az időben, Hoover karrierjének kezdetétől a végéig, kvázi visszaemlékezésképpen. Nem kerüli el a cinkesebb témákat, többek között Hoover pletykált homoszexualitását ki is mondja, de nem rejti véka alá a kezdeti idők maffiaügyi bénázásait sem, mint ahogy a dühödt, szinte paranoid kommunistaellenességet, Martin Luther Kinggel való kisszerű utálkozását, a Kennedyk mély lenézését, a törvénytelen lehallgatásokat és a többi, többé-kevésbé necces ügyet sem. Az Eastwood által ábrázolt portréból a “nagy formátum” nem igazán, de a konok, kíméletlen céltudatosság mindenképpen lejön. Olvasatában Hoover tipikusan az az ember, akivel soha semmilyen körülmények között nem találkoznánk szívesen, azonban mégis elképzelhető olyan szituáció, amire megoldással csak ő, az ő fajtája szolgálhat, még egy olyan demokráciában is, mint az USA.

Ha előzetesen fogalmam sincs arról, ki volt Hoover, és amúgy sem érdekel a politika világa, akkor két perc alatt elunom a filmet, azonban ellenkező esetben igen érdekes élmény, mégha néha kicsit túl komótos is. Asanisimasa: 6/10