Ahogy a film elején inzert is joggal hívja fel a figyelmet, a Tejföl és lekvár története bárhol a világon, bárkivel megtörténhet. Persze, nem igazán arról van szó, hogy e két külön-külön igen finom élelmiszer együttes fogyasztása milyen heveny bélműködési anomáliákkal járhat, ahogyan esetleg kapásból gondolhatnók, hanem arról, hogy mennyire sokfélék vagyunk, és mennyire nehezen férünk meg egymás mellett, mi emberek. Mi itt Magyarországon mindenkiben ellenséget látunk, legalábbis ezt akarja belénk nevelni az éppen uralmon lévő ideológia, hogy szarul élünk, azért hibás a zsidó, cigány, román, szlovák, de legfőképpen azok a nyomorult, rohadék mocskoslibsikomcsik. Sohasem velünk van a baj, mi mindig, mindent tökéletesen, hibátlanul csinálunk. Persze, a ló is botlik, pedig annak négy lába van! – tesszük hozzá kötelezően, a kellő modorral. Pedig tőlünk közvetlenül délre is igen sokat tudnának erről mesélni, mennyire fájdalmas lehet az, amikor a pofázás és a mutogatás tettlegességgé fajul…

A szlovén Branko Đurić filmjében a tejföl (pontosabban a kajmak, de ebbe ne menjünk most bele…) a bosnyák Božo (akit a filmet író-rendező Đurić alakít), a lekvár pedig a szlovén Spela (Tanja Ribic) – amilyen nehéz elképzelni azokat együtt, olyan nehezen élnek ők házasságban. A munkanélküli Božót a lány tartja el, és kapcsolatukat végletesen megfertőzni látszik a pár két felének szinte egynyelvű, de kulturálisan gyökeresen eltérő háttere, Spela el is költözik közös lakótelepi lakásukból. Visszatérését feltételekhez köti: Božónak munkát kell találnia, és egyáltalán, meg kell változnia. Božo több kisebb bonyodalom után, régi, ám nem zűrtelen haverjának, Gorannak köszönhetően szerez munkát – az alvilágban. Ennek függvényében egyenesen meglepő, hogy a végére mégis minden rendbe jön (legalábbis úgy tűnik…).

A filmen meglátszik, hogy gyakorlatilag zsebpénzből, 20 ezer euróból készült, így ne is várjuk tőle látványorgiát. Kifejezetten amatőr, spontán érzetet kelt a film, ami azonban a hitelességét erősíti. A lényeg a történetben van, ahogyan Đurić finom, de olykor kifejezetten vaskos iróniával jellemzi a többségi szlovén társadalom sajátosságait, nem kímélve a benne kisebbségként jelenlévő egyéb poszt-jugoszláv nációt, köztük a bosnyákot sem. Afféle “csehes” modorban zajlik a cselekmény, mely azonban inkább szomorkás hangulatú, mint hogy röhögjünk rajta. Az egymás sajátos szokásainak megértése természetesen ott sem megy könnyen, a film végkicsengése azonban egyértelműen pozitív: egyáltalán nem halott dolog az együttélés, de dolgozni és áldozatokat hozni mindenkinek kell rajta. Surda mester kalandjai juthatnak eszünkbe talán leginkább… Asanisimasa: 7/10