Nálunk legtöbben Földes László népművelői tevékenységének köszönhetően ismerik Allen Ginsberget, aminek köszönhetően valami hosszúhajú hobót képzelünk el, aki hátát a külvárosi sikátor salétromos falának döntve, papírzacskóba csomagolt olcsó viszkit szorongatva gajdolja furcsa verseit. Esetleg valami korai Bob Dylan-szerű vándorzenészt… Ezt a tévhitet támasztja alá az az ismert kép is, melyen Ginsberg egy éppen lomtalanítás alatt lévő New Yorki utcán áll egy kisebb halom limlom mellett, hosszú kabátban, félig kopaszon, gyanakvóan sandítva bele a kamerába. Persze, leghíresebb verse, az Üvöltés címe is azt sugallná, hogy oda bírt csapni az asztalra ez a fazon, mégis őszintén meglepett Jeffrey Friedman és Rob Epstein filmkísérlete, mely fényesen bizonyítja, hogy az Üvöltés nem véletlenül vált a huszadik század második felének egyik meghatározó programversévé, szerelmi vallomássá és segélykiáltássá. A versnek köszönhetően rendkívül érdekes a film is, akár mint dokumentumokon alapuló filmdráma, akár mint a szólás-, a vélemény- és a művészi szabadság érdekében tett mozgósító erejű kiáltvány. A film egyik síkjában a fiatal Ginsberget látjuk, amint egy klubban szuggesztív erővel adja elő versét, a nagyszámú, szesztől és füsttől csillogó szemű hallgatóság előtt. Igen, Ginsberget nem a porban csoszogó, gyapotszedésben összetört öreg blueszenészek ihlették, hanem a nagyvárosi jazz, a bebop, Charlie Parker szédítő iramot diktáló szaxofonja, a művészetek, az olcsó szesz, fű és más drogok, és nem utolsósorban a szex. A vad, szenvedélyes, vibráló nemiség, amit Ginsberg messze nem egyedülálló csavarral saját neme iránt érzett.

Ginsberg verse mindezt a szavak sodró erejű szabad áramlásában mutatta meg, de nem fogom elemezni a verset, mert itt a filmről lenne szó. E szabad áramlásban, és az ábrázolt élethelyzetek sajátosságaiból fakadóan, az indulat hevében és a minél teljesebb hitelesség érdekében aztán a verset tartalmazó kis kötetet beperelték 1957-ben, obszcenitás vádjával. Emlékezzünk, ez az az időszak Amerikában, amikor szinte inkvizíciós eszközökkel üldöztek mindent, ami nem fehér, angolszász és protestáns gyökereken nyugodott (mccarthyzmus, Amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottság, stb.), tehát gyakorlatilag mindent, mi művészet, mi élő és mi szabad. A szégyenletes, ostoba vád ellen küzdő védelem tárgyalótermi drámája a film másik síkja, a végén a megbocsájtható didaktikával tálalt szentenciával, miszerint a szabad művészi szabadság a szólás és véleményszabadság egyik legfontosabb eleme, ami nélkül szó sem lehet általános szabadságról, demokráciáról. Igen, katartikus erővel hat ez ma is egy olyan világban, ahol agyatlan, szolgalelkű pártkatonák sárral dobálnak meg nem egy művészt, mert nem tetszik nekik, amit és ahogy mond. Erre jön az film harmadik síkjaként a verset illusztráló animáció, mely Moloch rideg, embertelen világa felett repülő angyalokat ábrázol, akik könyvekkel bombázzák a sötétség birodalmát, melynek köszönhetően mindenhol fények gyúlnak és oszlani kezd a sötétség…

Mindemellett ezek a rajzfilmbetétek a film gyenge pontjai, mert Ginsberg költeménye olyan gazdagon tobzódik költői képekben, hogy annak csak egy vékony szeletét lehetséges csupán kétdimenziós rajzokban megmutatni. Aztán meg ott van mindenkinek a személyes olvasata is, mely annyiféle leképeződése a szövegnek az agyban, ahányan olvassák, hallgatják…

Van egy negyedik sík is, mely egy Ginsberggel készült interjú reprodukciója, ami abban az időpontban készült, amikor éppen az Üvöltés-per zajlott a bíróságon. Ez szintén az öntörvényű, önmagával és a külvilággal egyaránt brutálisan őszinte, intellektuális, egyben szinte élvetegen érzéki, szabad művész képét hangsúlyozza.

A film üzenete aktuálisabb nem is lehetne: holnap (április 11-én) van József Attila születésnapja, ami nálunk a Költészet napja, mégis reális az esélye, hogy a költő szobrát a Dunába dózerolják (vagy elszállítsák, de ez végül is ez mindegy…). Most már azt mondom, tegyék. Sőt, a róla elnevezett utcák, terek névtábláit is levehetik, a gimnáziumokat, még működő művelődési házakat is átnevezhetik, de azzal semmit nem tudnak kezdeni, mikor néhányunknak az jut eszünkbe, amikor nagyon fáj, hogy “A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.” Ha egy film ennyit tud, az éppen elég nekem. Asanisimasa: 10/10