Az öregedés rendkívül összetett problematikája rendszeresen előforduló toposz a romantikus vígjátékok műfajában, azonban viszonylag ritkán kerül fő témaként a középpontba. Ebből a szempontból Julie Gavras, almaként, igen messze esett a fájától, hiszen Tétova félrelépők című meleg hangú komédiája szinte az első jelenettől az utolsóig gyökeres ellentéte annak, mit apja, Costa-Gavras életművében képviselt (s ezzel, mi tagadás, bennem némi elégedetlenséget is okoz…). A Gavras-lány filmjében nincsenek diktatúrák, tökéletes gyilkosságok, nincs politika és nincs történelem, hanem ezek helyett emberek vannak, akik megpróbálják valahogyan megemészteni helyzetüket, lehetőségeiket, állapotukat, úgy 60 után…

Adam (William Hurt) afféle sztárépítész, Mary (Isabella Rossellini) pedig unatkozó felesége. Adam éppen megkapta életműdíját, melyet minden ember (így ő is) úgy fog fel, hogy “itt a vége, fuss el véle”. A díjátadó utáni reggel feleségével egymásra néznek, és mindketten felteszik a kérdést: És akkor most hogyan tovább? Erről szól a film, a végét persze szívmelengető tanulsággal lezárva.

Az első, amit a filmmel kapcsolatban leszögeznék, hogy Isabella Rossellini szó szerint a megszólalásig jó színész. Amíg mondat nem jön ki a száján, addig hiteles, érzelem- és gondolatviharokat képes megjeleníteni, sőt akár még viccet is mesél, de amint megszólal, minden hiteltelenné, modorossá, művivé válik. Persze, erről tehet az is, hogy a film dialógjai, főleg egy romantikus komédia kereteiben, igen csikorgósra lettek megírva. Életszerűtlen, íróasztalfiók-szagú mondatok, szófordulatok, ráadásul Rossellini erős akcentusa sem dob ezeken. Ugyanez érvényes sajnos a mellékszereplők nagy részére is, szinte a levegőbe bokszoltam örömömben, amikor egy természetes színészi megnyilvánulást láthattam a vásznon. Még szegény William Hurt is olyan buta és üres nézéseket engedett meg magának, hogy a szívem fájdult meg bele… Pedig ő tényleg igen jó színész, amúgy. De az is lehet még, hogy Julie Gavrasnak még nem erőssége a színészvezetés… Vakon megbízott a két nagynevű sztárban, hogy ők tudják majd a dolgukat, de sajnos az ábra azt mutatja, hogy sajnos nem tudják. Meg kellett volna nekik mondani.

Azért fájó ez egy picit, mert maga a sztori, a forgatókönyv (a dialógok egy részét nem számítva) tényleg bájos, szeretetteljes, okos és még vicces is. Pedig ezt is Julie Gavras írta, Olivier Dazattal közösen (aki mondjuk eléggé otthon van a szeren – ő írta annak idején például kedvenc sportfilmemnek, a Pedálkirálynak is a könyvét), és ez, ha nem számítjuk a szabadjára engedett színészek túlzásait, a filmből le is jön. A film “problematikájában” érintettek, persze, nyilván jól kis fogják kacagni magukat, hiszen okosan és tapintatosan fogja meg a film az öregedés fájó, kíméletlen és kellemetlen, ám szükségszerű “hozományait”, és különösen üdvözlendő az aranykor túlélésének, túlélhetőségének, illetve élhetőségének pozitív üzenete is. Jó a film zenéje is, szóval kár az említett sutaságokért… Asanisimasa: 5/10