Természetesen nem tudtam minden filmet megnézni, így a fődíjas Play is kimaradt, egyéb más érdekesség mellett. A közönségdíjas Hasta la Vistát viszont elcsíptem (és egyetértően 10/10-re taksáltam), róla és Joachim Trier Oslo, augusztus című filmjéről lesz bővebb kritika is, ha a film a mozikba kerül rövidesen. Íme a többi, amit még megnéztem az idei Titanicon:

Tartozás (Indebted, 2011) – A már régóta Finnországban élő magyar Jelinkó Márton filmje tipikus “elsőfilm”, magán viseli egyfajta filmes “állatorvosi lóként” az összes jellemző hibát, ami fiatal filmesek elkövethetnek, amikor végre játékfilm forgatáshoz jutnak. Mindent egyszerre akar elmondani, amit gondol, mindent belezsúfol a rendelkezésére álló másfél órába, a szegényes technikai háttér és anyagi források dacára. Túlzásokba bonyolódó, dagályos sztori két lányról, melyek közül bármelyik megért volna egy filmet, de külön. Így egybeömlesztve a közepén már röhögtünk a sok szörnyűségen, a hiteltelen, erőltetett fordulatokon, a bicegő motivációkon, a béna akciójeleneteken (ha valaki vízszintesen tartja a pisztolyt, ahogy Ice T mutatta 1990-ben, az 2011-ben már nagyon ciki) a naivan nyílt tekintetű szereplőkről nem is szólva. Szóval, tipikusan arról van szó, hogy a sokkal kevesebb sokkal több lett volna… De azért adnék még esélyt Jelinkónak. 4/10

Nagykövet úr (Ambassadøren/The Ambassador, 2011) – A rendkívül látványos cipőkollekcióval rendelkező és a lehető legváltozatosabb módokon láncdohányzó Mads Brügger, szokásos alkotómódszere szerint, “szerepjátszó újságíróként” ezúttal Közép-Afrika zűrzavarába utazik, hogy ott vegye górcső alá, mivel kell szembenéznie egy fehérnek, ha mintegy befektetőként gyufagyárat szeretne telepíteni a gyémánt- és más ritka ásványok bányáiról híres és mértéktelen korrupciójáról hírhedt országba. Vicces, abszurd helyzetekben bővelkedő (ál)dokumentumfilm, ami azonban sajnos a jelenlegi magyar közállapotokkal nem veheti fel a versenyt. Meg is keresem Brüggert, hogy tudok egy témát új filmjéhez… 7/10

Gyilkosság és lelki béke (ศพไม่เงียบ, Mindfulness And Murder, 2010) – A ír apától és thai anyától származó Tom Waller furcsa, de teljesen élvezhető “Who Done It?”-krimije, melyben egy thai szerzetes próbálja kideríteni a monostorában történt gyilkosságot. Thai filmként tabudöntő alkotás ez mellesleg, hiszen a szerzetesek tabunak számítanak, főleg a körükben megtalálható álpapok, a droghasználat és más deviancia, valamint a rendőrség korrupciójának ábrázolása miatt is. Bírtam. Tiszta volt és logikus, mint Sherlock Holmes történetei, mindamellett megvolt benne az a természetes, hétköznapi buddhista szellemiség is, amit igen csodálok a thaiokban. 8/10

Visszakézből (Á bout portant/Point Blank, 2010) – A francia Fred Cavayé pikk-pakk üldözéses thrillerje a bizonyság arra, hogy egy működőképes zsánerhez nem kellenek sokmillió-dolláros sztárok, extra-látványos térhatású fityfene, elég hozzá egy jó tempóban elmesélt, nagyobb logikai bakugrásoktól mentes épkézláb történet, meg néhány hiteles pofa, akiket nem dob le undorodva magáról a filmvászon. OK, ezt a sztorit, amit itt elmesélnek, már láttuk (jó)néhány variációban, de attól még mint film, technikailag, struktúrájában jól van összerakva. Működik, gyakorlatilag hibátlanul, ennek a zsánernek ennyit kell tudnia. PONT. 7/10

Tiszta (Till det som är vackert/Pure, 2010) – Én egyszer már megfogadtam (azt hiszem a Fekete hattyúnál), hogy ha még egy filmmel találkozok, amely valamilyen klasszikus zenei toposszal gondolja “megúszni” a “drámai hatáskeltést”, azt nem engedem át, de erre a filmre azért muszáj rábólintanom. Lisa Langseth olyan bájjal meséli el ezt a végtelenül banális történetet, miközben felváltva szól Mozart Rekviemje Beethoven VII. szimfóniájának második tételével, hogy az rendben van. A kislány (Alicia Vikander), aki kis külvárosi fruskakánt, alkesz anyukával és pöröly barátokkal, először szerelmes lesz Mozartba, majd a karmesterbe – szintén rendben van. A közhelyes szocio-vonalat és a szükségszerűen tragikus végű szürke kislány-nagy karmester románcot kitűnően ellenpontozza Wolfi és Ludwig brutálisan gyönyörű muzsikája: 8/10

A fal (Die Wand/The Wall, 2011) – Ez az osztrák film Julian Roman Pölsner állítólag szöveghű filmadaptációja Marien Haushofer hasonló című regényének, én azonban annyival zárnám rövidre a témát, hogy: Caspar David Friedrich találkozása Tarr Bélával Milkaországban, erős feminista felhangokkal. 5/10 (Túl szép, hogy igaz legyen.)

Hol volt, hol nem volt (Happily Never After, 2012) – Hát ez egy igen vicces amerikai off-off-Sundance film egy botcsinálta reklámfotósról, aki egy filmforgatás közepette próbál magának családot “teremteni”. Kevés sikerrel. Helyenként üdítően vicces, sokszor azonban unalmasan közhelyes, de leginkább erősen amatőr film Jamie Heinrich “műve”. 3/10

Amit csak akarsz (Todo lo que tú quieras/Anything You Want, 2010) – Látszólag kilóg a fesztivál profiljából Achero Mañas filmje, ugyanis ez egy tökéletes, mainstream romantikus dráma egy apa és lányának kapcsolatáról, miután felesége/édesanyja hirtelen meghalt. Ahogy egy latin filmtől elvárható, áradnak az érzelmek, hullnak a könnyek. A film témája viszont már sokkal érdekesebb: az anya halála után az apa, lánya kívánságára, felveszi az anya szerepét, melybe később egyre mélyebbre merül, egy idős, meleg transzvesztita segítségével. Van szó toleranciáról, homofóbiáról, szeretetről és sok fontos dologról, végül is okosan, bölcsen. Megható, szép film volt. 8/10

Katalónia, über alles! (Catalunya über alles!, 2011) – A szemtelenül fiatal Ramon Térmens három szálon összefutó futó filmjében szűkebb hazáját, Katalóniát veszi górcső alá, méghozzá hazaszeretet kontra idegengyűlölet szempontjából, rendkívül intelligensen, összetetten, szinte tudományos alapossággal. Egy szexuális erőszakért elítélt, egy afrikai bevándorló, valamint egy echte katalán üzletember lazán összefonódó sorsán keresztül kapunk alapos képet a katalánokról, melyek pont olyanok, mint a magyarok, németek, szlovákok, mandinkák és a Föld összes többi nációja. Én vetíteném ezt a filmet gimnazistáknak. A végén ugyan van egy pici dramaturgiai hiba, hiszen nem ér össze a történet, de ezúttal ez nem ront az összképen, mert addig már minden lezajlott, aminek a film szempontjából le kellett zajlania, ez pusztán pici esztétikai baki. 9/10

Veszettség (Kalevet,  כלבת ,2010) – Szerintem még nem láttam izraeli horrorfilmet, így mindenképpen unikum ez a film. Amolyan erdőben bujkálós-menekülős hentelés, helyenként kifejezetten üdítő abszurd humorral. Tinihorrorba hajló abszurd komédia, bár inkább helyesebb fordítva: abszurd komédiába fulladó tinihorror. 7/10

Fehér négyzet (Carré blanc/White Square, 2011) – Az eddig reklámfilmeket rendező francia Jean-Baptiste Léonetti éles fény-árnyék kontrasztokra építő, markáns, geometrikus képi világú disztópiája egy remek jelenettel örvendeztetett meg: egy helyütt a főnök úgy teszteli beosztottait, hogy mind két kezükbe egy-egy elektromosságot vezető rudat ad, és az egyiken van egy gomb, amivel a beosztott maga adhatja be magának az elektrosokkot. A feladat az volt, hogy azzal bizonyítják hűségüket, ha minél tovább tudják kézben tartani az önmaguk által adagolt nagyfeszültség alatt lévő fémrudat. Engem nagyon emlékeztet ez a művelet a mai magyar társadalomra: kezünkben adták a “rázókát” és saját magunknak adagoljuk vele az elektrosokkot, míg bele nem döglünk. A film amúgy -érthetően- sok újat nem mondott, de legalább megmutatta azt, amit tudunk, illetve sokaknak tudniuk kéne… 6/10

Ennyi.