Ez a Dorian Gray Oscar Wilde híres-hírhedt regényének olcsó (bár nyilván angol fontban kifejezve igen drága) adaptációja, mely azonban minden bizonnyal köszönőviszonyban sincs a viktoriánus kor pókhálós, prűd és pipifaxos világát alapjaiban megrengető ír-angol zseni szárnyaló szellemével és vibráló intellektusával. Oliver Parker (Toby Finlay forgatókönyvéből) egy meglehetősen jellegtelen, romantikus (ez önmagában még nem lenne hiba) és közhelyes horrorklisékbe fulladó tévéfilmet készített az önmaga szépségébe belekattanó fiatalember tündökléséről és bukásáról.

A történet sztoriját nagyjából levették, hiszen a film hozzávetőleg követi Wilde regényének cselekményét, azonban kétség sem férhet ahhoz, hogy ezzel csupán annak vázát reprodukálták. Wilde finoman cizellált, esztétikus szövegének áradó szellemessége, Dorian Gray életének filozófiája, a narcisztikus érzelmi vámpír figurájának rejtélyes és izgalmas pszichológiája, valamint az a ma már megkerülhetetlen, fatális hasonlóság, mellyel a történet mintegy megidézi írójának életét is: nos, ez mind kimaradt a filmből. Ezek helyett kaptunk egy lazán szőtt szerelmi szálakkal vegyített szoft-horrort, némi gyilokkal, egy bájolgó, külsejében egy torz, tinisztáros Oscar Wilde-ot idéző Ben Barnes-t a címszerepben, egy valójában semmilyen Ben Chaplint, mint Dorian Gray ominózus arcképét megfestő Basil Hallwardként, akivel azonban meghatározó kapcsolatuk csak halvány utalásszinten maradt, gyakorlatilag kitárgyalatlanul. A Széchenyis körszakállal ékesített Colin Firth (Lord Henry Wotton) az, akinek opponálnia kellene Gray évtizedes fausti ámokfutását, de az anakronisztikus kellékek között (autók a viktoriánus korban?) és az ópiumbarlangok jótékony füstjében ő is elkopik hamar. Az egész film, így kiherélve, valami lájtos Tim Burton-koppintásnak tűnik, ami azért meglehetősen dehonesztáló a nívós irodalmi alapanyaghoz képest. Ráadásul még unalmasacska is, amit még egy kvázi szoft-horrortól sem viselünk szívesen. Bukta. Asanisimasa: 3/10