Alaposan meghintették jelölésekkel Alexander Payne Utódok című tavalyi filmjét, immár hagyományosan, és a forgatókönyvért meg is kapta a szobrot. Én meg majdnem kivettem a filmet az első 10 perc után, ugyanis a halálom, amikor egy filmet úgy akarnak a torkomon lenyomni, hogy a főszereplő -miközben látom, hogy jön, megy, ül s néz- töviről hegyire alámondva meséli el, mi is a szitu. Nem rádiójátékra, vagy még inkább hangoskönyvre fizettem be, filmet akarok, mégpedig most! Ettől kezdve lényegtelen, hogy később aztán már megszólalnak a szereplők, és valami cselekményféle is kezd kibontakozni, ilyen filmszerűtlen kezdés után ebből már film nem lesz… Hogy végül valami afféle mégis lett, az már csak a hollywoodi szakértelemnek köszönhető. De hogy még díjazzák is a forgatókönyvet? Hová jutunk így? (Egyedül abban az esetben tudom elfogadni ezt a fajta narrációt, ha valamilyen módon reflektál a szöveg arra, amit látunk – itt azonban Payne csak meg akart úszni vele valamit.)

Pedig a könyvben volt potenciál, közben csúszhatott el valami. A cím, ahogy később azért kiderül, izgalmas kettősséget rejt: egyrészt utal a tragikus körülmények között 10 és kb. 17 éves lányaival egyedül maradt apa bonyolult családi viszonyaira, másrészt van benne egy jóval nagyobb huzatú történet, a hawaii-i nép földjének sorsa a mai kor profitéhes farkasvilágában. A végeredmény azonban az első verzió alaposabb kibontását helyezte előtérbe, míg a második, összetettebb szál csak elvétve, kényszeredetten bukkan elő. Eme elhajlás mögött elsősorban hibás produceri döntést érzek, nem merték bevállalni, a melodrámára vevő szolid mennyiségű, de biztos hölgyközönség megtartása mellett, a ki tudja, merre vivő hawaii nacionalista szálat, melyből így szinte csak a mézédes hangzású és dallamvilágú, hawaii nyelven énekelt dalok maradtak meg. Azt hadd ne higgyem el, hogy Hawaii egyik legbefolyásosabb, eredetét egészen a hős I. (Nagy) Kamehameha királyig visszavezető, igaz, azóta felhígult családjában egyetlen polinéz vonás se legyen felfedezhető. Hovatovább, a családfőt kifejezetten George Clooney játssza, akit amúgy szeretünk és tisztelünk, de egyrészt, hülyén néz ki hawaii-ingben, másrészt épen annyira hawaii, mint én.

A melodramatikus vonulat viszont működik, bár elég nehéz is lenne elrontani egy ilyen helyes pasival, valamint a dúsan romantikus hawaii háttérrel. Apa (Clooney) nyakába szakad hirtelen az egész család, amikor felesége egy súlyos motorcsónak-baleset következtében kómába kerül. A korábban elfoglalt ügyvéd 10 éves lányával gyakorlatilag ekkor beszélget először, az idősebb pedig egyszerűen átnéz rajta, ráadásul megtudja, hogy kómában lévő felesége is csalta, ráadásul azzal a pasassal, aki jó sokat fog kaszálni abból az óriási, paradicsomi földterületből, amely a család tulajdonát képezi, ám kényszerű eladásra vár. Clooney papa küzd a lányokkal, közben anyu állapotát reménytelennek ítélik meg, és a földdel is kezdeni kéne valamit.

Lehetne ebből az alapszituációból jó kis dagályos családi giccset is kreálni, hálistennek az olykor igen savas, pikírt dialógoknak, és a sallangmentes, laza karaktereknek köszönhetően azért egészen fogyasztható kis történet kerekedik az egészből, mely szerencsére nem kizárólag Clooney sármjára épít. A kihagyott nagyobb történet elcseszett ziccere azonban erősen bicegőssé teszi mégis a filmet, és érthetetlennek a “jelöléserdőt”. Kisebb mellénnyel és felhajtással semmi baj nem lenne az Utódokkal, tök nézhető, középszerű kis film, kedves is, szórakoztat is, aztán ennyi, de annak viszont tökéletes. Asanisimasa: 6/10