Gondolom, gyorsan túlléphetünk azokon a tiszteletkörökön, hogy nem minden scifi játszódik a távoli űrben, egy messzi-messzi galaxisban, űrhajók, robotok, esetleg nyálkás, savat köpködő szörnyek között, és nem mindegyik horror tapicskol derékig a vérben… (Na jó, csak bokáig…) Azt viszont érdekes, hogy alig emlékezhetünk pozitív utópiára (amely a scifi egyik népszerű alműfaja), ha valaki utópiában gondolkozik, az legtöbbször borongós, negatív, lehangoló jövőképet fog jelenti: ja, disztópia. Tehát horror és disztópia. E két terület összekutyulásában utazik az argentin Nicolás Goldbart is filléres mozijával, a 7. fázissal.

Sok újat nem hoz a mozi. Valamilyen ismeretlen, veszélyes vírus tömeghisztériát idéz elő, amely szinte nagyobb károkat okoz a túlcivilizált, közelebbről meg nem határozott, tehát általános metropoliszban, mint maga a betegség. Annyira, hogy konkrétan beteget nem is látunk, csak a híradásokból tudjuk a tüneteit, amelyek viszont a film összes (tehát néhány) szereplőjén elő-előtünedeznek, ám mi tudjuk jól, hogy ezúttal szó sincs komolyan veendő megbetegedésről, ezzel csak a kis gonosz rendező akar minket ijesztgetni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. A főszereplő Coco és várandós felesége, Pipi semmiről sem tud, tipikusan fejüket egymás fenekébe dugó fiatal szerelmesek házát karantén alá vonják, s így kezdődhet(ne) a paragyártás. Klausztrofóbia, a lakók paranoid képzelgései, a flegma pár szűklátókörű bénázásai töltik ki a film első felét, ami aztán igen lassan fordul a fanyar, cinikus humorú társadalomkritikából abba a műfajhoz képest szolid hentelésbe, amiért valószínűleg sokan kíváncsiak lesznek majd e filmre. Aztán lesz a végén tanulság is, hogy ne maradjunk bokáig mocsokban, illetve jólétben vigyorgó konzumidiótán.

Lehetne jó film is a 7. fázis (a cím a szükségállapot igen magas szintjére utal), azonban nem igazán lett az. Ennek oka, hogy egy idő után nem tudjuk elhessegetni a kissé hasonló témában és hasonló kultúrában és nyelvi környezetben utazó Rec című filmet. Nos, az se volt jó. Itt azért valamivel erősebb társadalomkritikus él villan meg, azonban annyira nem, hogy el is kápráztasson. Forradalmi gondolatokat nem képes megfogalmazni Goldbart, csupán mantrázza a szokásosat az elidegenedő, egymás iránt intoleránssá váló társadalomról, a túlfogyasztásról, effélékről. Amikor pedig átcsap horrorba, az nem elég brutális. Talán fanyar, néha kifejezetten bizarr humorával hoz valami színt e műfaji színtérre, valamit díjaznak a kritikusok külföldön, gondolom ezt. A nézők viszont jól látják: eléggé unalmas, lagymatag kis horrorocska ez, még egy olyan gyenge idegzetű nézőnek is, mint én vagyok. Asanisimasa: 3/10