Ezúton is köszöntöm a jelenleg hazánkban olimpiázó meleg, leszbikus, biszex és transznemű közösség magyar és nemzetközi sportolókból álló különítményét. Azzal, hogy a pökhendi módon tarháló, megvalósulásának minden módon keresztbe tevő politikusok és az ellene pavlovi reflexből acsarkodó szélsőségesek ellenállásától függetlenül ezt a rendezvényt megszervezték és azon részt vesznek, azt bizonyítják, hogy van vér a pucájukban, és ebben a meccsben ők a “tökös csávók”. A szerb Srđan Dragojević Pride című filmje egy hasonló meccsről szól, arról, hogyan próbálta néhány szerb meleg 2009-ben megszervezni az első szerb Meleg Büszkeség napját, a széleskörű (a magyarnál lényegesen szélesebb körű és agresszívebb) ellenállás dacára. A tények a következők: a film olyan lett, amilyen. 2010-ben végül is sikerült megrendezni az első szerb Gay Pride-ot, igaz, a 6000 főnyi tüntető tömeggel szemben felsorakoztatott 5600 fős rendőri sereg védelmében, akik aztán össze is csaptak Belgrád belvárosában, meleg tüntetőt azonban komolyabb bántódás nem ért – a részben ez alkalommal is forgatott Pride című filmet 12 hét alatt (a 7 milliós) Szerbiában mégis 330 ezren, a volt Jugoszlávia területén pedig több mint 600 ezren nézték meg. A számok érdekes dolgok…

De hogy milyen a film? Nos, zavarba ejtő. Az elején majdnem otthagytam, amit nagyon sajnáltam volna, így hogy végül is végignéztem. Dragojević nem vacakol (filmográfiája itt), hozzá képest Kusturica maga a józan visszafogottság, még akkor is, ha utóbbi soha nem rendezne meleg-témájú filmet, s főleg nem olyat, mint ez itt. Szinte burleszk-szerűen kavarodik itt össze a kommunista múlt a nyugati vendégmunkások maffianisztikus hagyományaival, a szerb csetnikek a horvát usztasákkal, albán siptárokkal és bosnyák nemtudomkikkel (elfelejtettem a gúnynevüket), tehát az egész rohadt és véres jugoszláv polgárháború máig csengő nemzetieskedő őrületével. Rikító színekkel, ujjnyi vastag kontúrokkal van megrajzolva minden karakter, “normálisok” és melegek egyaránt, a film elején még a ritmus is ki-kihagy, mint egy harmincéves Zastava gyújtása, amely hadüzemben vészelte át az elmúlt huszonöt évet, a végére azonban bepörög minden, az egész komplett délszláv agybaj és ömlik ránk, mint a Turandot fináléjában a szinte fejünket letépő, szívünket szaggató érzelmi vihar. Emellett fikarcnyi kétségünk sincs, hogy a valóság sem különbözik sokban attól, amit látunk, az is éppen ilyen abszurd, vad és őrült. Egyetlenegy túlzás van Dragojević filmjében: a valóságban (eddig) nincs halálos áldozata a melegközösség elleni dühhadjáratnak Szerbiában, ezt azonban fogjuk fel dramaturgiai fogásnak, amivel észhez téríti az esetleg túlzottan jókedvű nézőit ennek a remek, bővérű, tökös, minden gyanú ellenére cseppet sem idealisztikus “vígjátéknak”. A tanulság madáchian keserű: küzdeni, küzdeni, küzdeni. Ma gyorsabban, messzebbre, magasabbra, holnap pedig csak azért, hogy egyszer mindenki (értsd: tényleg mindenki) büszkén, magabiztosan és minden megaláztatástól mentesen sétálhasson végig hazájának bármelyik városának bármelyik utcáján. Asanisimasa: 8/10