A minapi igen remek Szürkület után egy újabb Fehér György-mű kerül terítékre, amely szintén regényadaptáció. A Szenvedélyben (Duna, 22.20) furcsamód ismét a nagy Jack bajsza van húzogatva, bár Nicholson A postás mindig kétszer csengetben azért rendesen odatette magát (és Jessicát, a konyhaasztalra), sokkal jobban, mint későbbi (Fehér utáni) Dürrenmatt-feldolgozásban; természetesen Fehér verziójától ezúttal sem várhatunk hollywoodi látványosságot, csak vért, könnyeket és verejtéket. Derzsi, persze, nem olyan sármos, mint Nicholson, viszont vad és brutális. Bánsági megejtendő, remegő húsú, elhanyagolt nőstény, Dzsoko Roszics pedig önnön fontosságába bambuló, tipikusan buta férfi (lásd a képet). Fehér, ismét Tarr Béla közreműködésével, a harmincas évek vidéki Magyarországába helyezi az ismert szerelmi háromszög-drámát. A regény minden keserédes romantikájától, de a fülledt erotikájától megfosztott története a végletekig lepusztult, sárba és mocsokba süppedt környezetben játszódik, a teljesen lecsupaszított figurák között szinte villámokként cikázik a vadállati szenvedély. Kizárólag e szenvedély plasztikus feltárására koncentrál a film, fekete-fehérben és hosszú snittekben – mondom ezt figyelmeztetőleg azoknak, akiknek ez a fajta művészet már magas.

Máshol van minden nekik, mint a vurstliban, Colin Firth, mint római szandálos légiós, Wesley Snipes, Ice T, meg a többi feka macsó még fiatalon, sorozatok, effélék… Szóval, semmi különös (bár, a New Jack City genszterrep szubkultúrában azért kultikus műnek mondható.)

A Touron sincs ma semmi különös, nagyjából sima szakasz, néhány szerényebb puklival. Mondjuk azt, hogy rákészülés a holnapi pihenőnapra, hogy aztán szerdától jöhessenek az igazán durva pireneusi szörnyek, a Col de Tourmalé, meg a többi.