Minden vilángol (Everything Is Illuminated, 2005) – A megjelenése idején mindössze 26 éves Jonathan Safran Foer művét sokan a 21. század első jelentős amerikai regényeként tartják számon. Az eddig elsősorban színészként ismert Liev Schreiber első rendezése – mely e regény adaptációja – messze nem tehetségtelen munka, azonban – bár olvasatlanul mondom – csupán illusztrációja a regénynek. A regény “támasza” nélkül fő karakterének motivációi, az ukrán karakterek, szituációk nem eléggé stabilak, megindokoltak. Frodó, vagyis Elijah Wood, aki Safran Foert alakítja, túlzottan karikaturisztikus figura, amin ráadásul egy bizonyos gyűrű kapcsán létrejövő, kézenfekvő képzettársítás sem segít. Viszont érdekes tapasztalni, hogyan viszonyul a második világháború utáni harmadik-negyedik holokauszttúlélő nemzedék nagyszülei-dédszülei, valamint az egész zsidóság tragédiája iránt – ez átjön a filmből. Plusz láthatjuk Eugene Hutzot, vagyis a Gogol Bordello énekesét ukrán suttyóként… A zene jó, Eugene ügyes srác, a képek szépek, a film azonban kissé unalmas. 5/10
Gorkij Park (Gorky Park, 1983) – Ennek a Michael Apted által rendezett, echte oldschool hollywoodi thrillernek legfőbb érdekessége, hogy még a glasznoszty és peresztrojka előtti (bár már Brezsnyev halála utáni) Szovjetunióban játszódik. A szereplőket (nagyrészt) amerikai színészek alakítják (William Hurt, Brian Dennehy, Joanna Pacula, Lee Marvin, stb.), de közülük Hurt és Pacula orosz figurát játszik, és az egész sztori orosz (sőt, szovjet!) szempontból mesélődik el. A végén pedig olyan igazi vörös farkat láthatunk, hogy a fal adja a másikat! De hogy a szabadság ára hat darab (!) cobolyprém legyen? Ne már… Thrillernek szerkezetileg elmegy, azonban tartalmilag olyan logikai baklövésekkel operál az amúgy XY bestsellere alapján készült film, hogy tényleg a fejét fogja minden gondolkodni képes állampolgár. Főleg, ha meg is élte már azt a kort… Ennyi működő Zsigulit viszont ma már sehol sem látni. 3/10
Lush Life (Bódító élet, 1993) – Nem nagy film, de kifejezetten jó film a Lush Life, ami nem véletlenül idézi címében a híres Coltrane-számot: végig szól a jazz, szereplői pedig jazz-zenészek. Forest Whitaker újra zenészt játszik a Bird után, s újra tragikus sorsú jazz-zenészt, ezúttal egy agytumorban haldokló trombitást. A film azonban inkább egy zenészbarátság édesbús története, mely kitűnően mutatja be New York zenei életét, s a benne forgó session-zenészek semmivel össze nem hasonlítható miliőjét. Mind Whitaker, mind partnere, Jeff Goldblum tökéletesen imitálják a hangszerkezelést, a zenészekről szóló filmek legtöbbször éppen ezen buknak el, és a film – bár végül is melodráma- kötelező minden jazz-rajongónak. 8/10
Törvényszéki héják (Legal Eagles, 1986) – Imádtam Debra Winger báját, valamint Elmer Bernstein régimódi, mégis izgalmas zenéjét ebben a szórakoztató tárgyalótermi drámából krimibe (s vissza) forduló, romantikus vígjátékban. Hollywood legjobb hagyományai sorjáztak e filmben. Robert Redford azért igazi sztár: nemcsak csillog, de energiája is van. Ivan Reitman bravúrosan keveri a műfajokat, látszik, hogy minden a kisujjában van – még a kissé gagyi sztori sem zavarja. Jó volt. 8/10
Ed Wood (1994) – Tim Burton remekbe szabott szatírája Hollywood “B vágányáról”, egyben tisztelgés a zsánerfilmek derékhada, illetve a Világ Legrosszabb Filmrendezője, Edward D. Wood Jr. előtt, akinek többek között olyan örökbecsű filmszemetet köszönhet a filmtörténet, mint a híres-hírhedt 9-es terv az űrből. Burton a kortárs film egyik legnagyobb stilisztája, zseniális formaérzéke és elképesztő fantáziája van, de ez nem meglepetés ma már. Viszont amit Martin Landau játszik Lugosi Béla szerepében, az fenomenális! Johnny Depp is nagyon jó a címszerepben, plusz sokan mások… 9/10
Halott gengszterek (Body Count, 1998) – A tökéletesen ismeretlen, ám e film alapján nem tehetségtelen Robert Patton-Spruill poszt-tarantinoid pre-ritchie krimivígjátéka, az angol, eredeti címet alátámasztó áldozatokkal, remek színészekkel (Ving Rhames, Forest Whitaker, John Leguizamo, David Caruso, Donnie Wahlberg) és szar szinkronnal. Az idézettekhez képest kevesebb poén, kevesebb szellem és kevés eredetiség, de azért még bőven szórakoztató és szabadszájú road-movie ez néhány balfék rablóról. 6/10
Joe Kidd (1972) – A veterán John Sturges nyilván unalmában, de száraz rutinból forgatta le ezt az akció felé kacsingató klasszik westernt, a Dirty Harry korszakát játszó Clint Eastwooddal és a már fiatalon is kopasz Robert Duvall-lal. Kicsit nyögvenyelős, kicsit unalmas. 4/10
Aki másnak sírt ás (L.A. Without a Map, 1998) – Mika Kaurismaki igen vicces romantikus road-movieja, a Leningrad Cowboysszal, a(z akkor még) tündéri Julie Delpy-Vincent Gallo párral, a saját magát játszó Johnny Depp-pel a mellékszerepekben. Amúgy klisé klisé hátán, mégis olyan ügyesen összekeverve azokat, hogy kifejezetten üdítő, friss élmény a film. Emberközeli, bájos angol kis-realizmus, még akkor is, ha maga a produkció tökéletesen nemzetközi. 8/10
Dexter (5. évad) – Kicsit lanyhán indult ez az ötödik évad, Dex sokat rinyált, aztán ott volt Harrison is, az egyéves… De aztán beindult a gépezet. Jó vendégszereplők jöttek, Lumen (Julia Stiles) és Liddy (Peter Weller – imádtam, ahogy beszél!) színezték az alapfelhozatalt, de jó rossz gonosz volt Jonny Lee Miller is (Jordan Chase szerepében). A vége felé picit féltem, hogy most aztán Dex mellett mindig lesz egy “sötét utastárs”, de szerencsére a finálénál észnél voltak az írók. 8/10

A Minden vilángol regényváltozatában van egy párhuzamos szál, ami bemutatja a zsidó közösség életét a 18. századtól a világháborúig. Abban vannak részek, amik tényleg aranyat érnek, de amúgy a könyv sem nagy szám. A film meg egyenesen borzalmas, főleg hogy egészen ostobán megváltoztatták a könyv végét. Viszont Foertől a Rém hangosant érdemes elolvasni, az majdnem mestermű (ellentétben a filmmel).
A Törvényszéki héjákban szteppelt néha Redford?:) Valahol megvan VHS-n, jó volt. Az Ed Wood-ot meg illene pótolnom már, azt hiszem.
Igen, abban szteppelt! 🙂 Nagyon jó film. Az Ed Wood is.